„Ez mind csak egy teszt volt?” – kérdezte Rodrigo.

– Igen. Aljas tett volt. Nem fogom megpróbálni igazolni.

Alejandro Isabelára nézett.

„Jogosan gyanakodtál. A falhoz állítottam, hogy lássam, hogyan reagál. A körültekintést kegyetlenséggel tévesztettem össze. Elnézést kérek azoktól az emberektől, akik tanúi voltak a megaláztatásának.”

Izabella kezei remegtek.

– Hagyd el ezt a házat.

Sándor mély tisztelettel hajtotta meg a fejét.

– Ahogy kívánod.

Nem tiltakozott. Nem használta a titulusát. Leandro kíséretében távozott, míg a vendégek mozdulatlanul álltak.

A következő napokban a botrány egész Santa Luciában elterjedt.

Egyesek bátornak nevezték Izabellát. Mások ragaszkodtak hozzá, hogy ostobaság volt, amiért kizárt egy márkit.

Sándor egy hétig maradt a fogadóban. Csak egyetlen levelet küldött neki.

„Ha mondani akarsz nekem valamit, vasárnapig itt leszek. Ha nem jössz, elmegyek, és nem zavarlak többé.”

Isabela két napig nem törődött a levéllel.

Elment megnézni a harmadikat.

Alejandro egy egyszerű szobában fogadta. Az asztalon egy nyitott könyv állt.

„Miért tette?” – kérdezte a nő.

Elmondta neki az igazat volt menyasszonyáról, az évekig tartó bizalmatlanságról és az örökölt ígéretről.

„Úgy üldöztem az igazságot, mint ahogy más emberek üldözik a szarvast” – vallotta be. „Nem törődve azzal, hogy mit tapostam el a vadászat során.”

– A szenvedése nem jogosította fel arra, hogy az enyémmel rendelkezzen.

– Nem. Ehhez nem volt jogom.

– Holnap kifizethetném apám adósságait.

-Tudott.

– Megparancsolom, hogy ne tedd.

Alejandro meglepettnek tűnt.

„Ha megfizeti ezeket az adósságokat, minden szavam hálával lesz átitatva. Nem fogom tudni, hogy azért bocsátok-e meg neki, mert akarom, vagy azért, mert megmentette a házunkat. Inkább mindent elveszítenék, mint hogy elveszítsem a saját szívem ismeretének képességét.”

A márki hallgatott.

– Azt kéri, hogy figyeljem, hogyan tudják kilakoltatni az otthonából, amikor megvannak az eszközeim a megakadályozására.

-Igen.

—Nehézkes.

– Az őszinteség általában az.

Sándor lehajtotta a fejét.

– Nem fogom kifizetni az adósságokat. A szavamat adom.

Izabella az ajtó felé indult.

Mielőtt elment, megállt.

– A férfi, akivel Matthew sírjánál találkoztam… Kedveltem.

Alejandro nem válaszolt azonnal.

– Én is kedveltem a nőt, akivel ott találkoztam.

Több hét telt el.

Rodrigo eladta az egyik hintóját, csökkentette a személyzet létszámát, és személyesen írt hitelezőinek. Most először beszélt Isabelával úgy, mintha felnőtt lenne.

„Rossz apa voltam” – vallotta be. „Azt hittem, a családnév védelme fontosabb, mint a saját védelmed.”

– Még változhat.

– Nem tudom, hogy megérdemlem-e a megbocsátásodat.

– Akkor még ne kérd. Érd el.

Eközben Isabela megtudta, hogy Jacintát, Mateo korábbi dajkáját, elvitték az árvaházból, és egy kis házban helyezték el. Egy névtelen jótevő nyugdíjat adott neki.

Izabella megértette, hogy ki ő.

Alejandro utánajárt, hogy ki gondoskodott Mateóról, de senkinek sem mondta el, mit tett. Nem keresett hálát, és nem is használta fel a segítséget arra, hogy közelebb kerüljön a lányhoz.

Izabella írt neki.

„Megtudtam, mit tett Jacintáért.”

A válasz 4 nap múlva jött.

„Emlékeztem, mit mondtál a sírnál. Ennyi az egész.”

Valami megenyhült benne.

Decemberben Alejandro újabb levelet küldött.

„Tiszteletben tartottam a feltételeit. Most is úgy kérdezem tőle, ahogy bármelyik férfi tenné: megengedi, hogy meglátogassam?”

Izabella így válaszolt:

„Szerdán, 3-kor.”

Sándor egyedül érkezett, egy közönséges lovon lovagolva. Nem hozott ajándékokat vagy kíséretet.

Virágokról, ösvényekről és megfázás elleni szerekkel beszélgetett Mercedesszel. Figyelmesen meghallgatta minden egyes választ. Amikor kettesben maradtak, olyan sebezhetőséggel nézett Isabelára, amilyet a lány még soha nem látott benne.

– Nem tudom, hogyan kell ezt rendesen csinálni – vallotta be. – Csak azt tudom, hogy alkalmatlan pillanatokban gondoltam rád, és belefáradtam, hogy úgy tegyek, mintha nem így lenne. Nem azért vagyok itt, hogy megkérjem a kezem. Azért vagyok itt, mert látni akarlak, feltéve, hogy megengeded, hogy visszatérjek.

Isabela észrevette a csizmája kopottságát, a szeme körüli fáradtságot és azt a hiányos mosolyt, ami mintha elfelejtette volna, hogyan is kell kinéznie.

– Visszajöhetsz.

Alejandro szombaton tért vissza.

Aztán a következő szerdán.

Így múlt el a tél.

Nem tettek nagyszabású kijelentéseket. Könyvekről, menedzsmentről, lovakról és azokról a hibákról beszélgettek, amelyeket mindketten féltek megismételni. Isabela mutatott neki egy jegyzetfüzetet, ahová lejegyezte a gondolatait. Alejandro több oldalt is elolvasott.

– Rendkívüli tekinteted van – mondta.

Nem hízelgett neki. Nem gúnyolta ki. Pontosan erre a válaszra volt szüksége.

A nyugalomnak Don Gaspar Salcedo, Rodrigo fő hitelezőjének érkezése vetett véget.

Rendőrök kíséretében jelent meg, és bejelentette, hogy 48 órán belül birtokba veszi a birtokot.

„A tartozás lejárt” – jelentette ki. „Az ingatlan az enyém.”

Rodrigo belerogyott a székébe.

Isabela egész éjjel átnézte a dokumentumokat, és olyan összegeket fedezett fel, amelyek nem egyeztek meg anyja régi könyvelésével.

Leandro Villaseñor hajnalban váratlanul visszatért.

„Azért jöttem, hogy helyrehozzam a károk egy részét, amit okoztam” – magyarázta.

Több levelet is átadott. Az álházasságról szóló tárgyalásaik során Salcedo jutalékot ajánlott neki, ha ráveszi Rodrigót új váltók aláírására. A levelek bizonyították, hogy a hitelező megduplázta a kamatot, meghamisította a dátumokat, és nem létező adósságokat adott hozzá.

– Jelenthettem volna korábban is – ismerte el Leandro. – Nem tettem, mert engedelmeskedtem a márkinak, és mert gyáva voltam.