Elmozdult a kanapétól. A betonterasz túlsó szélén állt a kerti játékok közelében. A kezében egy profi, tömör acél bocce labdát tartott. Nem üreges műanyag játék volt; tömör, nehéz, majdnem egy kilót nyomott. Módszeresen dobálta jobb kezéből balba, tekintetét a hátamra szegezte. Tekintete teljesen mentes volt az emberi empátiától.

Más felnőtt nem volt a láthatáron. Csak mi ketten, a fullasztó hőség és az acélgömb. Hátat fordítottam neki, és egy veszélyes halom nehéz, zsíros kerámiatányért emeltem a karjaimba.

Ez volt létezésem utolsó normális pillanata.

3. fejezet: A rombolás

Mindkét kezem teljesen le volt foglalva, a hatalmas kerámiahalmot egyensúlyoztam, esetlenül a tolóajtó felé fordulva. Csak arra gondoltam, hogy lemossam az arcomról a zsírt, és ellopjak öt perc csendet.

„Hé, szemét!”

Kale hangja hasított a levegőbe, élesen és mérgesen. Ösztönösen elfordítottam a fejem, és hátranéztem a jobb vállam fölött. Kevesebb mint három méterre állt tőlem. A nehéz acélgolyót magasra emelte, teste atlétikai feszültségtől feszült. Egy ferde, rémisztő mosolyt villantott, ami halálom napjáig rémálmaimban fog kísérteni.

“Csakhogy!” – vakkantotta

Nem dobta el. Nem tette titokban. Egy tizenkilenc éves atléta erőszakos, teljes testét kitöltő lendülettel dobta el, amikor gyorslabdát hajít. A körülbelül egykilós acélgolyót egyenesen az arcomnak célozta.

Az idő gyötrelmesen lassan, de túl gyorsan telt az önfenntartáshoz. A kezem a tányérok alá szorult. Nem tudtam lehajolni. Nem tudtam felkészülni az ütközésre.

Az ütközés katasztrofális volt. Az acélgolyó egy lengő kalapács mozgási erejével csapódott az állam jobb alsó negyedébe. Az arcom összeomlásának hangja fülsiketítő robbanásként hatott a koponyámban, eltakarva a napot és az eget.

Az ütés lendülete hevesen megpördítette az egész testemet. A kerámialapok kirepültek a szorításomból, és hatalmas fehér porcelán repeszzáport zúdítva a betonra robbantak. Összeestem. A térdeim a terasznak csapódtak, majd azonnal az összeroncsolt arcom oldala is.

Agónia – fehér izzású, vakító, abszolút fájdalom – robbant szét az államban, és végigsugárzott a gerincemen. Olyan mély fájdalom volt, hogy teljesen megbénította a rekeszizmamat. A szürke betonon feküdtem, a szám olyan gyorsan telt meg forró, fémes hőséggel, hogy fuldokolni kezdtem.

Oldalra fordultam, a kezem fékezhetetlenül remegett, miközben az arcomba kapaszkodtam. Egy nedves, remegő hang szakadt fel a torkomból. Az alsó állkapcsom teljesen kicsúszott a helyéről, lazán lógott, és kínzóan csikorgott testem minden egyes mikroszkopikus remegésével.

Léptek dübörögtek a betonon. Rohanó, kétségbeesett léptek. A döbbenet ködén keresztül rémült sikolyra számítottam. Azt vártam, hogy valaki mentőt hív.

Ehelyett Vesta hangja hasított belém a fülemben csengésből. „Kale! Mit tettél? Add ide ezt.”

Kinyitottam a sértetlen bal szememet. A jobb szemem már dagadt, a könnyek elvakították. Vesta nem ellenőrizte az életfunkcióimat. Elrohant mellettem, lekapta a véres acélgolyót a teraszról, és erőszakosan egy nagy terrakotta kaspó mögé dugta, hogy elrejtse a bizonyítékot.

– Kelj fel, Maren! – sziszegte Vesta. A hangja remegett, de nem félelemtől, hanem dühös felháborodástól. – Csak egy elszólás volt. Ne reagálj túl, és kelj fel. Megijeszted a gyerekeket.

Miközben fizikailag fojtogattam a teraszát, elsődleges ösztöne az volt, hogy elrejtse a fegyvert, és teátralitással vádoljon.

Aztán egy üvöltés hasított be a hátsó udvarba. A tiszta, ősi rettegés hangja volt. Hayes visszatért.

A nehéz jégzsák kiesett a kezéből, és nagy puffanással a fűbe csapódott. Átrohant az udvaron, térdre rogyott mellettem, kezei a szétroncsolt arcom fölött lebegtek, rettegve attól, hogy hozzáérjen a sérüléshez.

„Maren! Ó, istenem, Maren!” – zihálta, és minden vér kifutott az arcából. Felkapta a fejét, és a családjára meredt. „Mi történt?!”

Vesta előrelépett, összetörte a kezét, arca begyakorolt ​​pánikba torzult. „Baleset volt, Hayes! Kale csak dobálta a labdát, és a szorítása megcsúszott. Csak egy kis jégre van szüksége, és egy pillanatra, hogy levegőt vegyen.”

Hayes a sötétvörös tócsára nézett, ami gyorsan gyűlt össze az arcom alatt, és befestette anyja makulátlan betonját. Kale-re nézett, aki néhány lépést hátrált, sápadtnak, de feltűnően közömbösnek tűnt, kezeit mélyen a zsebébe dugta.

„Jég?!” – üvöltötte Hayes, hangja rémisztő, ismeretlen dühtől megtörve. „Beomlott az arca!”

Nem vesztegette az értékes másodperceket a mentősökre várva. A karjaiba kapott. A hirtelen mozdulat friss, vakító fájdalomhullámokat küldött végig a koponyámon, az eszméletem teljes mélységébe taszítva. Szorosan a mellkasába temettem az arcom, tönkretéve az ingét. A kocsijához vitt, teljesen figyelmen kívül hagyva Talia kétségbeesett jajveszékelését és Orson kétségbeesett kísérleteit, hogy megragadja a vállát és „kibeszélje magából ezt”.

Az út a sürgősségire rémálomszerűen homályos volt: veszélyes sebességgel száguldoztam, dudáltam, és Hayes pánikba esett hangja könyörgött, hogy ne csukjam be a szemem.

Amikor leültünk a triázsasztalhoz, a nővérek egy pillantást vetettek az állam természetellenes szögére és a mindkettőnket elárasztó ijesztő mennyiségű vérre, majd egyenesen a traumatológiai részlegre vittek. A következő órák szédítő poklot jelentettek vakító fénycsövekkel, gyötrelmes CT-vizsgálatokkal és azzal a rémisztő felismeréssel, hogy a hangszálaim használhatatlanná váltak.

A szájsebész a komor valóságot elmesélte Hayesnek, miközben én vékony takarók alatt vacogva feküdtem, erősen altatottan, de még mindig fájdalomtól fuldokolva.

„Súlyosan szétroncsolt állkapocs, eltört arccsont és jelentős idegkárosodás” – magyarázta az orvos komoran. Azonnali sürgősségi műtétre volt szükségem, titánlemezek és nehéz csavarok behelyezésével rekonstruálták az arcom jobb oldalát. Az állkapcsomat hetekre teljesen összedrótolták. A becsült saját zsebből fizetendő költség, még a prémium biztosításunkat is figyelembe véve, megdöbbentő lett volna.