Az anyósülésen ültem egy vagány fekete blézerben és egy fekete orvosi arcmaszkban, ami az arcom alsó felét takarta, elrejtve a hatalmas duzzanatot és a nyakamon szétterülő szörnyű zúzódásokat. Az ölemben egy vastag, nehéz barna mappát tartottam, benne a polgári perrel, a végrehajtási értesítésekkel és Kale Snapchat-videójának kinyomtatott átiratával.

Behajtottunk Talia kocsifelhajtójára. Orson lízingelt Mercedese kint parkolt. Hayes leállította a motort és rám nézett.

– Nem kell ezt csinálnod, Maren – mondta halkan, hangja őszinte aggodalommal telt. – Most azonnal megtehetjük. Hagyhatom, hogy Lorraine intézze ezt az egészet ajánlott levélben. Nem kell egy szobában ülnöd velük.

Odanyúltam és megszorítottam a kezét. Elővettem a telefonomat, megnyitottam a korábban aznap letöltött szövegfelolvasó alkalmazást, és begépeltem a választ.

„A szemükbe kell néznem, amikor véget ér a világuk” – jelentette ki a robotikus női hang kifejezéstelenül.

Hayes komoran, megértően biccentett. Együtt mentünk fel a lépcsőn. Hayes nem kopogott; kinyitotta a bejárati ajtót, és egyenesen a nappaliba ment.

A jelenet egy bizarr, feszült színházi darabra hasonlított. Talia idegesen ült virágmintás kanapéja szélén, és egy papírzsebkendőt gyűrt. Vesta és Orson egymás mellett ültek a kanapén. Vesta makulátlan kasmírpulóvert viselt, amely nyugalmat, anyai tekintélyt árasztott, bár a szeme alatti nehéz táskák elárulták pánikját.

A velük szemben lévő drága bőrfotelben egy ismeretlen férfi ült. Ötvenes évei végén járhatott, olcsó, enyhén gyűrött szürke öltönyt viselt, kezében bőrkötéses mappával. Gyakorlott, huncut mosolyt villantott, amikor beléptünk.

– Hayes, Maren – mondta Vesta, hangja mesterséges édességgel telt. – Köszönöm, hogy ésszerű voltál és eljöttél. Kérlek, foglalj helyet.

Nem ültünk le. Ott maradtunk a boltív alatt.

– Mr. Vance vagyok – jelentette be Orson, és az öltönyös férfira mutatott. – Független, semleges családi mediátor. Azért hoztuk ide, hogy segítsen nekünk eligazodni ebben a sajnálatos félreértésben, és olyan megoldást találni, amely épségben tartja családunkat, és távol tartja magát a nyilvános bírósági rendszertől.

A Vance nevű férfi felállt, és Hayes felé nyújtotta a kezét. Hayes nem törődött vele. Vance higgadtan megköszörülte a torkát, és kinyitotta a mappáját.

– Figyeljetek, emberek – kezdte Vance olyan hangnemben, amellyel egy dühös kisgyereket szoktál lecsillapítani. – Mindannyian tudjuk, hogy az érzelmek most hihetetlenül magasak. Baleset történt. Emberek sérültek meg. De egy fényes jövő előtt álló fiatalember büntető igazságszolgáltatáson keresztüli áthúzása senkinek sem segít. Az ügyfeleim – mármint Orson és Vesta – készek nagylelkű pénzügyi kártérítést ajánlani Maren saját zsebből fizetendő orvosi költségeinek fedezésére. Cserébe megfogalmaztunk egy szabványos titoktartási megállapodást, valamint egy hivatalos kérelmet a kerületi ügyészhez, hogy ejtse az összes büntetőjogi vádat.

Előhúzott egy összetűzött papírköteget a mappájából, és az üveg dohányzóasztalra helyezte. „Csak az aláírásotokra van szükségünk, és ma este véget ér ez a rémálom.”

Ez egy mesterkurzus volt a toxikus gázvilágításban. Megpróbálták megvásárolni a hallgatásomat, és rávenni, hogy a „családi gyógyítás” ürügyén lemondjak a törvényes jogaimról.

Mielőtt Hayes szólhatott volna a férfinak, hogy menjen a pokolba, kinyílt mögöttünk a bejárati ajtó. Drága cipősarkak nehéz, tekintélyt parancsoló kopogása visszhangzott az előszobában. Lorraine lépett be a nappaliba. Egyenruhás sötétkék kosztümöt viselt, kezében a laptopját és egy vászontáskát. A szoba hőmérséklete mintha tíz fokkal lecsökkent volna.

– Elnézést! – Vesta felállt, arca hirtelen felháborodástól elvörösödött. – Ki ez? Ez egy zártkörű családi megbeszélés!

– Ő a feleségem vezető jogi tanácsadója – mondta Hayes acélkemény hangon. – És ő is oda megy, ahová Maren megy.

Lorraine teljesen figyelmen kívül hagyta Vestát. Egyenesen elsétált mellette, odalépett a dohányzóasztalhoz, és felvette a közvetítő egyezségi megállapodását. Átfutotta az első oldalt, miközben egy cápaszerű mosoly terült szét az arcán. Aztán a olcsó szürke öltönyös férfira nézett.

– Független családi mediátor? – kérdezte Lorraine gyilkos szarkazmustól csöpögve. – Ez lenyűgöző. Mert ma délután lefuttattam egy háttérellenőrzést a Kale Mercert képviselő jogi csapaton. A neve Richard Vance. Ön nem mediátor. Ön egy büntetőjogi védőügyvéd, akit Orson bérelt fel, hogy megakadályozza a fiát a börtöntől.

Vance nyálas mosolya azonnal eltűnt. Idegesen hátrált egy lépést.

Lorraine előrelépett, hangja egyre erősödött, visszhangzott a magas mennyezetről. „Az, hogy semleges közvetítőként mutatkozik be képviselet nélküli felek előtt, és megpróbálja rávenni az áldozatot egy felelősségkizárási nyilatkozat aláírására, közvetlenül sérti az Állami Ügyvédi Kamara etikai kódexét. Ha nem pakol össze az aktatáskáját, és nem hagyja el ezt a házat a következő harminc másodpercben, személyesen nyújtok be panaszt, ami miatt még a hétvége előtt felfüggesztik az engedélyét.”

Vance sápadtan, verejtékezve nézett Orsonra. – Mondtam, hogy ez rossz ötlet – motyogta Vance. Felkapta a mappáját a székről, és gyakorlatilag kirohant a bejárati ajtón, magára hagyva Orsont és Vestát döbbent, rémült csendben bámulva.

Vesta álarca végre megrepedt. „Te gonosz, bosszúálló nő!” – kiáltotta rám, teljesen elhagyva az anyai hangnemet. „Pénzt próbáltunk adni neked! Megpróbáltunk udvariasak lenni! Miért csinálod ezt? Kale egy apró hibát követett el! Nem akart bántani!”

Nem gépeltem be választ. Lorraine-re néztem és bólintottam.

Lorraine odalépett Talia hatalmas, lapos képernyős televíziójához, ami a kandalló fölé volt szerelve. Csatlakoztatott egy HDMI-kábelt a laptopjához.

– Hibákról akarsz beszélni, Vesta? – kérdezte Lorraine, miközben ujjai gyorsan gépeltek. – Nézzük meg a bizonyítékokat.