Hayes egy merev műanyag széken ült a hordágyam mellett, és a sértetlen kezemet szorongatta. Vörös szegélyű szeme üres tekintettel meredt a steril falra. Úgy nézett ki, mint aki egy szikla szélén áll, és nézi, ahogy az egész világa lángol.

Aztán lassan kitárult a megfigyelőhelyiségem nehéz ajtaja. Vesta és Orson léptek be.

Nem azért jöttek, hogy vigasztaljanak. Nem azért, hogy bocsánatot kérjenek a fiukért. A kórházi ágyam lábánál álltak, mélységesen zavarban lévőnek és rendkívül védekezőnek tűntek.

4. fejezet: Az ultimátum

– Hayes – suttogta Orson sürgetően, idegesen pillantva a válla fölött a nyitott folyosóra. – Beszélnünk kell, mielőtt bármi meggondolatlan dolgot tennél. Kale magán kívül van az autóban. Hülye, ügyetlen hiba volt.

Vesta hevesen bólintott, és pajzsként szorongatta dizájnertáskáját. Nem volt hajlandó a megviselt arcomra nézni. „Csak egy fiú, Hayes. Tizenkilenc. Előtte áll a jövő. Ha ma este rendőrségi feljelentést teszel, ez örökre a nyomában lesz. Tönkreteszi az egyetemi esélyeit. Nem hagyhatod, hogy egy ostoba tréfa tönkretegye az életét. Kérlek, ezt a családon belül intézzük.”

Ott feküdtem, csapdába esve a törött edényemben, egy szívócsővel a számban, és vártam, hogy a férjem válaszoljon. A neonfények őrjítő zümmögéssel zümmögtek. A szívem úgy vert a bordáimnak, mint egy csapdába esett madár.

Hayes-t figyeltem. Az ablaknál állt, karjait keresztbe fonta vérfoltos ingén. Kimerültnek, sápadtnak és teljesen kimerültnek látszott.

– Hayes, kérlek – könyörgött Vesta éles, kétségbeesett hangon. – Nagynénédként könyörgök neked. Ne tedd tönkre a jövőjét egy rossz kézfogás miatt.

Öt perc fojtogató csend következett. Öt perc egy örökkévalóság, amikor arra vársz, hogy a szeretett férfi a te biztonságodat választja-e a mérgező vérvonal helyett, amelyet egész életében védett. Láttam, ahogy az állkapcsa megfeszül. Mérlegelte az árát. Tudta, hogy a rendőrség hívása azt jelenti, hogy nyíltan hadat üzen azoknak, akik felnevelték.

Hideg rettegés gyűlt össze a gyomromban. Mi van, ha arra kér, hogy hagyjam békén? Ha arra kér, hogy a családi békét helyezzem előtérbe a szétzúzott koponyámmal szemben, tudtam, hogy abban a pillanatban a házasságom állandó, dermesztő undorrá szertefoszlik.

Vesta egy halk, megkönnyebbült sóhajt hallatott, egyértelműen győzelemként értelmezve a csendet. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Hayes karját. „Tudtam, hogy megérted.”

Hayes úgy hátrált meg az érintésétől, mintha radioaktív lenne. Lassan megfordult. Orsonra nézett, majd Vestára, végül a tekintete megállapodott rajtam. Szeme sötét, elszánt és ijesztően nyugodt volt. Benyúlt a zsebébe, és elővette a mobiltelefonját.

– Hayes, mit csinálsz? – kérdezte Orson pánikba torkolló hangon.

Hayes nem törődött vele. Három számot tárcsázott, és a füléhez emelte a készüléket.

– Igen – mondta Hayes, hangja kaszaként hasított a steril levegőbe. – Súlyos testi sértéssel járó bűncselekményt kell bejelentenem. A támadó az unokatestvérem, Kale Mercer. A feleségemmel a megyei kórházban vagyok. Az állkapcsa eltört.

Vesta átható, hisztérikus jajveszékelést hallatott. Eltakarta az arcát, és hangosan zokogott. „Hogy tehettél róla?! A te véredből való! Tönkreteszed a családunkat!”

Hayes letette a telefont, és tiszta, hamisítatlan undorral meredt rá. „A családom abban az ágyban fekszik, vérzik. Te és a fiad csak olyan emberek vagytok, akiket régen ismertem. Tűnjetek el ebből a szobából, mielőtt a biztonságiak kihúznak benneteket.”

Orson megragadta Vesta karját, arca sápadt volt a dühtől és a rettegéstől, és behúzta a folyosóra. Amikor az ajtó becsukódott, Hayes belesüppedt a műanyag székbe, és a kezébe temette az arcát. A válla egyszer megremegett – a rajta lévő hatalmas nyomás néma feloldódásaként. Engem választott. Elvágta a köteléket.

Odanyúltam a zúzódásos kezemmel, és megkocogtattam a térdét. Felnézett, felvett egy kis, szárazon radírozható táblát és egy filctollat, amit a nővér hagyott az éjjeliszekrényen. Átadta nekem őket.

– Tudom, hogy fáj – suttogta, és egy gyengéd puszit nyomott a homlokomra. – Jön a rendőrség, hogy felvegye a vallomásunkat. Kale fizetni fog ezért. Ígérem neked, Maren. A törvény elé fog állni.

Remegő ujjaim közé fogtam a filctollat. A műanyag nehéznek érződött. Ránéztem a férfira, aki épp most áldozta fel értem a nagycsaládját. De ahogy megéreztem a vér ízét a számban, és éreztem, ahogy a titánlemezek csikorgatnak az államban, a szokásos jogi igazságszolgáltatás fogalma vadul elégtelennek tűnt. A törvény próbaidőt adhat Kale-nek. A szülei folytatnák arrogáns életüket, és engem tennének ki gonosztevőnek.

Leemeltem a filctollal a kupakot. A kézírásom szaggatott volt, tükrözve a koponyámban lüktető heves érzést. Két rövid mondatot írtam, és a táblát Hayes felé fordítottam.

Nem elég kihívni a rendőrséget. Azt akarom, hogy mindent elveszítsenek.

5. fejezet: A digitális háború és a felfedezés

Az első néhány nap otthon igazi mesterkurzust jelentett a pszichológiai állóképesség terén. Mélységesen megalázó folyékony diétán élni, miközben az arcunk egy zúzódásos, duzzadt lufira hasonlít, miközben az ember műanyag fecskendőn keresztül erőlteti az ételt. Minden pillantás a tükörbe egy eltorzult idegent mutatott.

De a fizikai gyötrelem másodlagos volt a digitális háborús övezethez képest, amely abban a pillanatban kitört, hogy Hayes benyújtotta a rendőrségi feljelentést. Ahogy előre jelezték, a Mercer család nem vonult vissza; mozgósították repülő majmaikat.