Lassan, remegve fújtam ki a levegőt. Ellazítottam az arcom izmait, hagytam, hogy a szemeim tágra nyíljanak és üres tekintettel nézzenek. Julianra néztem, majd a rendőrökre, teljes, szánalmas zavarodottságot árasztva.

– Julian? – suttogtam, és egyetlen könnycsepp gördült le az arcomon. – Mi… mi történt? Miért fáj a torkom? Az utolsó dolog, amire emlékszem… az, hogy lementem a lépcsőn. Elestem?

Julian lélegzete elállt. Egy rövid diadalvillanás táncolt a szemében, mielőtt elsöprő megkönnyebbüléssel elnyomta volna. Megcsókolta az ujjperceimet. „Összeomlásod volt, drágám. De minden rendben. Itt vagyok. Hazaviszlek. Felbéreltem egy magánápolót, hogy a nap 24 órájában vigyázzon rád.”

Visszaszorítottam a kezét, bőrének érintésétől a vér megfagyott bennem, mint a pince.

– Igen, Julian – mormoltam. – Vigyél haza!

De ahogy Dr. Thorne finoman elkapta a tekintetemet a szoba sarkából, és megkocogtatta a saját zsebét, tudtam, hogy nem gyógyulni megyek haza. Vadászni megyek haza.

2. fejezet: Lefeküdni az ellenséggel

A New York állam északi részén elterülő Sterling Estate-re visszatérni olyan érzés volt, mintha önként léptem volna be egy mauzóleumba. A magasodó kőfalak, a gondozott, élettelen kertek, a nyomasztó csend – egy erődítmény volt, amelyet arra terveztek, hogy bent tartsa a titkokat, de kívül a külvilágot.

Margaret a nagy előcsarnokban várt. Makulátlan selyemblúzt viselt, tartása mereven tökéletes volt, ezüstös haja hibátlan kontyba volt fogva. Amikor meglátott, feszült, együttérző mosolyt villantott, de ez nem érte el jeges kék szemeit.

– Isten hozott itthon, Evelyn – dorombolta, hangja színlelt szánalommal teli volt. – Rettenetesen aggódtunk a… törékeny állapotod miatt.

– Köszönöm, Margaret – válaszoltam halkan, behúzott vállakkal. – Annyira össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mi ütött belém.

Julian birtoklóan átkarolta a derekamat. „Evelyn, drágám, ahogy a kórházban is említettem, nem kockáztathatunk meg még egy epizódot. Biztonságban akarlak. Biztonságban akarom a babánkat. Ezért hívtam be egy specialistát.”

A széles mahagóni lépcső felé intett. Egy nő ereszkedett le a lépcsőn, ropogós fehér, exkluzív orvosi egyenruhában. Feltűnő vörösesbarna haja, éles vonásai és mosolya alig leplezett fenyegetésre hasonlított.

– Evelyn, ő Valerie – mutatta be Julian simán. – Ő egy nagyon keresett pszichiátriai magánápoló. Velünk fog lakni, figyelemmel kíséri az életfunkcióidat, beadja a gyógyszereidet, és gondoskodik arról, hogy soha ne legyél egyedül.

Valerie-re néztem. Már láttam őt korábban. Röviden. Egy évvel ezelőtt egy jótékonysági rendezvényen, egy kicsit túl közel állt Julianhoz, és egy kicsit túl hangosan nevetett a viccein. Silas szavai visszhangoztak a fejemben – Julian nemcsak meg akart szabadulni tőlem; helyet csinált.

Valerie nem ápolónő volt. A szeretője volt. És az előszobámban állt, azzal a feladattal, hogy minden ébrenléti pillanatomat irányítsa.

– Örülök, hogy végre rendesen megismerhetem, Mrs. Sterling – mondta Valerie mérgezett mézhez hasonló sima hangon. Közelebb lépett, tekintete a feldagadt hasamra siklott, majd vissza az arcomra. – Nagyon jól fogok gondoskodni magáról.

A pszichológiai hadviselés azonnal megkezdődött.

A következő héten rab voltam a saját hálószobámban. Valerie egy árnyék volt, amely sosem szakadt el. Ott volt, amikor felébredtem, a bársonyfotelben ült a sarokban. Követett a fürdőszobába, ahol közvetlenül a résnyire nyitott ajtó előtt állt. Ő irányította, hogy mit eszem, mit ittam, és ami a legfélelmetesebb, a „gyógyszereimet”.

A megtört, függő, hálás feleség szerepét kellett eljátszanom. Mosolyognom és megköszönnöm kellett a nőnek, aki a férjemmel aludt, miközben ő előkészítette az én leigázásom eszközeit.

Valerie élvezte. Finoman, folyamatosan manipulált. Amikor beadta nekem a B-vitamin injekciókat, szándékosan egy tompa tűt választott, és felesleges erővel szúrta a combomba, miközben szadista vigyorral nézte, ahogy könnybe lábad a szemem.

„Ó, sajnálom, Evelyn. Annyira feszültek az izmaid a… szorongásodtól” – szokta gügyögni.

Éjszaka, amikor azt hitte, hogy az erős nyugtatók magához rántottak, az ágyam fölé állt. Folyamatosan lélegzettem, szorosan csukott szemmel, miközben ő a sötétben suttogott.

– Nem szeret téged – sziszegte halkan, olyan közel hajolva, hogy éreztem a borsmenta leheletét. – Csak egy inkubátor vagy. Hamarosan bezárnak egy fehér szobába, és én leszek a ház úrnője.

Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy ne nyissam ki a szemem, és ne fonjam a kezem a torkára. De nem tudtam megtörni a jellemét. Túl nagy volt a tét.

Úgy éltem túl, hogy elrejtettem a tablettákat. Valahányszor Valerie átnyújtotta nekem azt a kis papírpoharat, tele erős antipszichotikumokkal és nyugtatókkal, amiket Julian a korrupt orvosától szerzett, a nyelvemre tettem őket, ittam egy korty vizet, és úgy tettem, mintha nyelnék. Abban a pillanatban, hogy hátat fordított, hogy bejelölje a kórlapomat, kiköhögtem a tablettákat egy zsebkendőbe, amit az ingujjamba rejtettem, majd később mélyen beletömtem őket a matrac aljába vágott résbe.

A hetedik napra a feszültség fojtogató volt. Kimerültem, csukott szemmel játszottam egy nagy téttel járó sakkjátszmát. Kapcsolatba kellett lépnem Silasszal. Szükségem volt a bizonyítékokra.

Délután Valerie odajött hozzám a napi adagommal. „Ideje bevenned a gyógyszered, Evelyn” – mondta vidáman, miközben átnyújtotta nekem a poharat. „Távol kell tartanunk ezeket a mocskos téveszméket.”

Elvettem a poharat. Három tabletta volt benne. Két fehér ovális és egy piros-fekete kapszula.

Belülről összeráncoltam a homlokomat. A piros-fekete kapszula új volt. Valerie-re néztem. Éppen a manikűrözött körmeit nézegette, unottnak tűnt.