„Pontosan. De bizonyítékra van szükségünk az összeesküvésükre. Az indíték egy előre kitervelt gyilkossági kísérlethez köti a videót.” Silas előhúzott egy apró, lapos szilikondarabot a zsebéből, és átnyújtotta nekem. Olyan érzés volt, mint egy réteg műbőr.

„Mi ez?”

– Kivettem Julian ujjlenyomatát egy skót pohárból egy country klubban – magyarázta Silas. – Ez egy öntőforma. A dolgozószobájában, az asztala alatt van egy biometrikus padlószéf. Ebben a széfben vannak az orvosi akták. Őrizte Valerie ultrahangjának másolatát és a tiédet is. Egy arrogáns gazember; a trófeáit magánál tartja. Be kell jutnod abba a széfbe, mindent le kell fényképezned, és ki kell jutnod.

„Mikor?” – kérdeztem, miközben egyre erősebben szorítottam a szilikon mintát.

– Két napod van – mondta Silas, és komoly intenzitással szegezte rám a tekintetét. – Péntek este lesz a Sterling Enterprise éves jótékonysági gálája. Létrehoznak egy alapítványt a „Bántalmazott Nők és Gyermekek” számára. Julian törékeny, túlélő feleségeként fog felvonultatni, hogy elnyerje a közvélemény szimpátiáját. Ez a gála a mi színpadunk. Ott robbantjuk fel az egészet, a sajtó, a politikusok és gazdag barátaik előtt. Ha a világ élőben látja, semmi pénzért nem lehet visszavenni a fogkrémet a tubusba.

Visszalépett az árnyékba, eggyé olvadva a sötétséggel. „Szedd a fájlokat, Evelyn! Mert ha elbuksz, Valerie babája kapja meg az életed, te pedig egy kipárnázott cellát kapsz életed hátralévő részére.”

4. fejezet: Az oroszlánbarlang

A következő negyvennyolc óra a pszichológiai állóképesség mesterkurzusa volt. Valerie egyre szemtelenebb lett, fel-alá parádézott a házban, utasította a személyzetet, és kényeztető, színlelt együttérzés és suttogott kegyetlenség keverékével bánt velem.

Csütörtök este, a gála előestéjén megtettem a lépést.

Ezúttal három nyugtatót is bevettem Valerie esti teájába. Gyakorlatilag kómában feküdt a heverőn, és halkan horkolt.

Sötét ruhában kisurrantam a szobámból, a szilikon ujjlenyomatomat a zsebembe dugva. Halkan lementem a földszintre, megkerülve a főfolyosót, és a cselédfolyosókon keresztül Julian dolgozószobájába értem.

A nehéz tölgyfaajtó zárva volt, de Julian a megszokások rabja volt. A pótkulcsot mindig a folyosón álló bronz sas szobor vájt talapzatába rejtette. Elővettem, kinyitottam az ajtót, és beosontam.

A dolgozószobában gazdag bőr, drága dohány és arrogancia illata terjengett. Egyenesen a hatalmas mahagóni íróasztalhoz léptem. Letérdeltem a puha perzsa szőnyegre, és benyúltam az asztal alá. Ott, egy álfa panel mögött, ott volt a biometrikus széf hideg acélja.

Hevesen remegett a kezem, miközben a szilikonformát a zölden világító szkennerhez nyomtam.

Szkennelés. Feldolgozás. Kattintás.

A nehéz fémajtó kitárult.

Elővettem egy kis zseblámpát, a fogam között tartottam, és elkezdtem átnézni a tartalmát. Készpénzhalmok. Külföldi bankszámlakivonatok. És végül két vastag barna mappa.

Kinyitottam az elsőt. Egy manhattan-i felsőkategóriás magánklinika orvosi dokumentációja volt. A nevem volt felül. Lapoztam a három hónappal ezelőtti ultrahanglelethez. Ott, sárga filctollal kiemelve, a következő szavak álltak: Magzati nem: Nő.

Kinyitottam a második mappát. A fülön Valerie Hayes neve állt . Átfutottam az oldalakat, míg meg nem találtam az ő ultrahangvizsgálatát, ami mindössze néhány héttel az enyém után készült.

Magzati nem: Férfi

Az epe összeszorult a torkomban. Igaz volt. Ők szervezték meg a kínzásomat, abban a reményben, hogy a wasabi okozta extrém fiziológiai sokk megöli a lányomat, és utat nyit Valerie fiának.

Elővettem a vésztelefonomat, és gyorsan lefényképeztem minden oldalt, ügyelve arra, hogy a dátumok, nevek és az orvosi levélpapírok tökéletesen olvashatók legyenek.

Épphogy csak lefényképeztem Valerie aktájának utolsó fotóját, amikor egy hang törte meg az éjszaka csendjét.

A dolgozószoba ajtajának félreérthetetlen kattanása kinyílt.

Nyers és teljes pánik szorongatott. Visszadobtam a mappákat a széfbe, becsaptam a nehéz fémajtót, majd hátrahőköltem, és mélyen bepréseltem magam a mahagóni íróasztal hatalmas üregébe, éppen amikor az ajtó kitárult.

A mennyezeti lámpák felvillantak.

Mindkét kezemmel befogtam a számat, az asztal támlájához nyomtam magam, és a térdeimet a mellkasomhoz húztam.

Nehéz, magabiztos léptek szelték át a szobát. Láttam, hogy Julian fényes fekete bőrű alkalmi cipője alig pár centire megáll az asztal szélétől. Sóhajtott egy nehéz, kimerült hangon, és kihúzta a bőr irodai széket.

Leült. Drága gyapjúnadrágba burkolt lábai alig egy lábnyira voltak az arcomtól.

Elállt a légzésem. Csak a saját szívem fülsiketítő, őrült dobolását hallottam. Ha lenéz. Ha kinyújtóztatja a lábait. Halott vagyok. Még a pszichiátriára sem jutok el. Itt helyben megöl.

Kristálycsörgést hallottam magam felett. Éppen egy pohár skót whiskyt töltött magának.

Aztán felvette a telefonját és tárcsázott.

– Anya – morajlott fölöttem Julian hangja, sima és hideg volt. – Igen, a gála előkészületei befejeződtek. A sajtó megerősítette a részvételt.

Szünet, miközben Margaret megszólalt a vonal túlsó végén.

– Evelyn szelíd – felelte Julian, és belekortyolt az italába. – A drogok, amiket Valerie ad neki, szellemmé változtatták. Semmit sem gyanít. Holnap mosolyogni fog a kameráknak, elmondjuk a beszédünket, és biztosítjuk az alapítvány pénzét.

Újabb szünet

– Tudom – csattant fel Julian enyhe ingerültséggel a hangjában. – Elkészítettem a beutalási papírokat. Amint véget ér a gála, Dr. Evans aláírja a végzést. A mentőautó a lakótelep hátsó bejáratánál fog várni, hogy elvigye az intézménybe. Valerie vasárnapra beköltözik a fő lakosztályba.

Tiszta düh könnyei szúrták a szemem. Mindent kiterveltek. Percre pontosan.