A férjem egy fémszékhez kötözött engem, a terhes feleségét, miközben az anyja tiszta wasabit tömött le a torkomon. Amikor fuldokolva kapkodtam a levegő után, ő alig néhány lépésre tőlem ült, és ráérősen nyers sashimit evett. Azt hitték, senki sem látja őket abban a hangszigetelt szobában, de egy elfeledett, szellőzőnyílásba rejtett kamera mindent rögzített.

A számba vettem a tablettákat. Ahogy a nyelvem hozzáért a kapszulához, rájöttem, hogy valami furcsa érzés. Nem sima zselatin volt. Kemény. Műanyag. És egy apró repedés volt a közepén.

Úgy tettem, mintha nyelnék, megittam a vizet, és visszaadtam a poharat. Kínlódósan vártam harminc percig, amíg Valerie kilépett az erkélyre, hogy telefonáljon.

Berohantam a fürdőszobába, bezártam az ajtót, és a kezembe köptem a csupasz tablettákat. Felkaptam a piros-fekete kapszulát, és szétszedtem.

Nem volt benne por. Ehelyett egy apró, szorosan összetekert pergamenpapír darabka esett a tenyerembe. Remegő kézzel tekertem ki.

Mikroszkopikus, sietősen nyomtatott betűkkel hat szó állt ott:

Hányd ki. Éjfél. Hűtőszekrény.

3. fejezet: A szellem a pincében

A folyosón álló nagyapaóra éjfélt ütött, nehéz kongása visszhangzott a csendes, barlangszerű birtokon.

Az ágyban feküdtem, a szívem úgy kalapált a bordáim között, mint egy csapdába esett madáré. Valerie a szomszédos öltözőben lévő heverőn aludt. Sikerült két felhalmozott, összetört nyugtatómat belecsempésznem az esti kamillateájába. Kint fázott, mélyen és egyenletesen lélegzett.

Kikúsztam a nehéz pehelypaplan alól. A padlódeszkák jéghidegek voltak a meztelen lábamhoz. Egy sötét selyemköntöst szorosan tekertem a terhes testem köré, és kinyitottam a hálószobám ajtaját. A zsanérok, amiket az elmúlt héten aprólékosan kézkrémmel olajoztam, nem adtak ki hangot.

A ház teljesen sötét volt, csak a hatalmas, boltíves ablakokon átszűrődő halvány holdfény világította meg a házat. Minden árnyék olyan volt, mint egy-egy figyelő szempár. Ha Margaret biztonsági őrei elkapnak, nem küldenek vissza az ágyba. Egyenesen az elmegyógyintézetbe vonszolnak.

Úgy mozogtam, mint egy szellem, navigáltam a labirintusszerű folyosókon, lementem a nagy lépcsőn, és megkerültem az évek során memorizált infravörös érzékelőket. Az úti célom az egyetlen hely volt, amelyet soha többé nem akartam látni.

A pince ajtaja nehéz, megerősített tölgyfa volt. Lassan elfordítottam a kilincset, becsúsztam, és becsuktam magam mögött.

A levegő azonnal megcsapott. Csípős, agresszív hideg volt, ami azonnal a csontjaimig hatolt. Érzékeimet az öreg tölgy, a nedves föld és a megmaradt réz illata árasztotta el. Torkomban elakadt a lélegzetem, ahogy a szemem hozzászokott a halvány vészvilágításhoz.

Ott volt. A rozsdamentes acél szék, ami még mindig a szoba közepén állt. A mahagóni kóstolóasztal. Saját sikolyaim szellemei vibrálni látszottak a fagyos levegőben.

– Reszketsz – visszhangzott egy rekedtes hang a bordeaux-i vintage polcok mögötti árnyékból.

Megfordultam, és elfojtottam a lélegzetemet. Egy férfi lépett ki a félhomályba. Magas, széles vállú férfi volt, kifakult ballonkabátot és mélyen a szemébe húzott baseballsapkát viselt. Arca nyers volt, az évek kemény élete sebei borították, tekintete éles és számító.

„Silas?” – suttogtam

– Testben-lélekben – felelte, miközben előhúzott egy kis termoszt a kabátjából. Töltött egy csésze forró feketekávét, és átnyújtotta nekem. A műanyag pohárból sugárzó meleg mentőöv volt. – Igyál. Úgy nézel ki, mintha mindjárt elájulnál.

„Hogy jutott hozzám a kapszula?” – kérdeztem, és kétségbeesetten belekortyoltam.

– Elfogtam a gyógyszertári szállítmányt. Cseréltem egy tablettát – mondta Silas közömbösen, egy boroshordónak támaszkodva. – Jól végzem a munkámat, Mrs. Sterling. Ami el is vezet minket a rossz hírhez.

Elővett egy strapabíró tabletet, megkocogtatta a képernyőt, és feltartotta. A videó szünetelt, de a kép félreérthetetlen volt. Én voltam az, a székhez kötözve, vörös és kíntól eltorzult arcommal, Margaret pedig az ezüstkanalat tartotta a kezemben. A vizuális tisztaság rémisztő volt.

– Azt mondtam az orvosnak, hogy ezt egy autós kamerából vettem – mondta Silas komoran. – Hazudtam. Nem akartam, hogy a zsaruk azt kérdezzék, hogyan jutott be egy magánnyomozó egy milliárdos magánhálózatába. A férjed három hónapja bérelt fel, hogy kövesselek. Azt akarta, hogy gyártsak bizonyítékokat arról, hogy viszonyod van. De én nem vádolom terhes nőkkel. Amikor abbahagyta a fizetésemet, kíváncsi lettem. Beleástam magam az otthoni hálózatába. Találtam egy rejtett kamerát, amit évekkel ezelőtt telepített, hogy elkapja a személyzetet, amint bort lopnak. Elfelejtette. De a kamera mindent rögzített.

– Szóval elkaptuk őket – mondtam, és a remény szikrája fellobbant a szívemben. – Elvisszük a rendőrségre.

Silas megrázta a fejét. „Még nem. Egy videó nagyszerű, de Julian Sterlingnek annyi pénze van, hogy végtelen pereskedésbe temesse el. Azt fogja állítani, hogy deepfake. Azt fogja állítani, hogy konszenzuson alapuló szerepjáték volt. Megveszi az esküdtszéket. Ahhoz, hogy elpusztíts egy olyan embert, mint Julian, nem elég csak megmutatni, mit tett. Bizonyítani kell, hogy miért tette.”

„Azért tette, mert Margaret utál engem. Mert szörnyetegek.”

– A szörnyetegeknek általában anyagi indítékaik vannak – vágott vissza Silas, és egy új dokumentumra lapozott a tabletjén. – Valerie-vel foglalkozom. A kedves ápolónőddel.

– Tudom, hogy a szeretője.

– Tudtad, hogy terhes?

A pince hidege hirtelen iszonyatosnak érződött. Jeges vízzé változott a vérem. „Mi?”

– Négy héttel van lemaradva tőled – mondta Silas szánalom nélkül. – Julian beköltözteti a házba, hogy hozzászoktassa. Miután a pszichiátriai osztályra kerülsz, válókeresetet nyújt be mentális alkalmatlanságra hivatkozva, átveszi az irányítást a vagyonkezelői alapjad felett, és feleségül veszi Valerie-t. De itt a lényeg, Evelyn. Ahhoz, hogy biztosítsa helyét a Sterling-birodalom egyedüli örököseként, Juliannak fiúra van szüksége. Margaret követelte.

Lenéztem a saját hasamra. „És kislányom lesz.”