– Igen – mondta. – És elvinném egy háborús övezetbe, egy hurrikánba, vagy bármilyen dugóba, ami az I-95-ösön bármikor van. Igen. Teljes mértékben igen.

Halk nevetés hullámzott végig a tengerészgyalogosokon. Jóleső hang volt. Valami meglazult a mellkasomban.

A lelkész felnevetett. – Akkor igen. A gyűrűk?

Rocco őrmester előrelépett. Ő volt a gyűrűhordozónk. Ragaszkodott hozzá. Hűtőszekrényhez hasonló testalkatú férfi volt, és a kis bársonydobozt úgy tartotta hatalmas kezében, mintha éles gránát lenne.

Kinyitotta a dobozt. Két egyszerű aranykarika csillogott benne.

Julian először a gyűrűmet vette el. Az ujjai enyhén remegtek. Felhúzta a gyűrűt az ujjamra, és az tökéletesen illeszkedett. Lenéztem rá. Aranyszínű volt a bőrömön. Sötétkék gyapjúruhámon. Igazán illett. Ígéretnek tűnt.

Elvettem a gyűrűjét. A kezeim, amelyek szörnyű dolgokat tettek szörnyű helyeken, most mozdulatlanok voltak. Felhúztam a gyűrűt az ujjára. Halkan kifújta a levegőt, mintha visszatartotta volna.

„Virginia állam és az Egyesült Államok Haditengerészete által rám ruházott felhatalmazás alapján” – mondta a lelkész emelkedő hangon –, „mostantól férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket.”

Julianra nézett. „Megcsókolhatod a menyasszonyodat.”

Julian előrelépett. A kezébe fogta az arcomat – puha, elemző kezei közé, amelyek soha nem sütöttek el dühösen fegyvert, de túl sok éjszakán tartottak már egyben ahhoz, hogy megszámoljuk –, és megcsókolt.

Nem egy erkölcsös, templomba illő puszi volt. Egy csók volt, ami azt mondta: Látlak. Látom az egyenruhát, a csillagokat és alatta a hegeket. Látom a nőt, akiről azt mondták, hogy túl sok. És én az egészet akarom.

A kápolna felrobbant.

Nem udvarias tapssal. Ordítva.

Ötszáz tengerészgyalogos megszegte a fegyelmet. Éljeneztek. Fütyültek. Valaki – elég biztos voltam benne, hogy Liu tüzérőrmester volt – felkiáltott: „HÚRÁ!”, és a hangot száz másik hang is felvette, mígnem megremegtek a gerendák.

Amikor Julian elhúzódott, nevettem. És sírtam is. Ugyanabban a pillanatban. Teljes káosz volt. Tökéletes.

A lelkész felemelte a kezét, hogy csendet kérjen, de ő is vigyorgott.

„Hölgyeim és uraim, tengerészgyalogosok” – mondta. „Különleges megtiszteltetés számomra, hogy most először mutathatom be Önöknek Tenna tábornokot és urat, valamint Julian Cole-t.”

A dübörgés megduplázódott.

Végül megfordultam, hogy szembenézzek a tömeggel. Az én tömegemmel.

És ott, a leghátsó sorban, megláttam a családomat.

Anyám sírt. Nem azzal a szépen, a szemed sarkából sírással, mint a jótékonysági gálákon. Ez csúnya sírás volt. Folyt a szempillaspirálja. Az arca foltos volt. Úgy szorongatta apám karját, mintha mentőcsónak lenne.

Apám nem nézett rám. Egyenesen előre bámult, az állkapcsa úgy mozgott, mintha egy lenyelhetetlen porckorongot rágna. Az arca sápadt volt. Kezeit ökölbe szorította az oldala mellett.

És Saraphina.

Saraphina olyan arckifejezéssel bámult rám, amilyet még soha nem láttam az arcán. Nem megvetés volt. Nem harag. Valami, ami majdnem félelemnek tűnt. Vagy talán a lassan és szörnyűen derengő felismerés volt az, hogy a világ, amit épített – a világ, ahol ő volt a szép, a normális, az igazi –, porrá omlott.

A kék egyenruhák tengerére nézett. Az ujjamon lévő aranygyűrűre nézett. Julianra nézett, aki úgy fonta át a derekamat, mintha soha nem akarna elengedni.

Aztán megfordult és kiment a kápolnából. Sarkai élesen és gyorsan kopogtak a kőpadlón, a vereség szaggatott ritmusát tükrözve.

Néztem, ahogy elmegy. És életemben először nem éreztem szükségét, hogy utána eredjek.

3. rész

A fogadást a bázison lévő nagy teremben tartották, egy haszonelvű térben, amelyet tündérfények és fehér terítők alakítottak át. A tengerészgyalogosok is részt vettek az ünnepségen. Az asztaldíszek fényesre polírozott, használt töltényhüvelyekből készültek, és vadvirágokkal voltak tele. A torta egy háromszintes szörnyeteg volt, amelyet a tengerészgyalogság ehető aranyfüsttel díszített emblémája. Valaki felállított egy bárpultot a sarokban, és máris élénk forgalom folyt.

Juliannal óráknak tűnő ideig álltunk a fogadósorban. Kéz a kéz után. Arc arc után.

„Gratulálok, asszonyom.”

„Gyönyörű ünnepség, tábornok úr.”

„Szépen kitakarít, uram.” Ez Juliannak szólt, aki kegyesen fogadta.

Kimerült voltam. A reggeli érzelmi csapás – a Saraphinával való verekedés, a tiszteletadás lenyűgöző meglepetése, maga a ceremónia – úgy kicsavartnak éreztem magam, mint egy vizes törölközőt. De csak mosolyogtam. Ezek az emberek ott voltak mellettem. A legkevesebb, amit tehettem, hogy kezet fogtam velük és megköszöntem nekik.

Diaz törzsőrmester megjelent a könyököm mellett, egy pohár pezsgővel a kezében.

– Igyon folyadékot, asszonyom – mondta. – A tábornok nem ájulhat el az első tánc előtt.

Hálásan vettem el a poharat. „Diaz, hogy csináltad ezt?”

Megvonta a vállát, hatalmas vállai apró mozdulattal megmozdultak. „Nem csak én voltam, asszonyom. Rocco terjesztette a hírt. Liu koordinálta a szállítást. O’Malley intézte az ülésrendet. Egy egységnyi erőfeszítés volt.”

– Egy egységnyi erőfeszítés – ismételtem meg. – Ötszáz tengerészgyalogost mozgósítottál az esküvőmre.

„Többen lehettem volna, asszonyom, de néhány fiú már bevetésben van. Üdvözletüket küldik.” Benyúlt a zakójába, és előhúzott egy összehajtott papírdarabot. „Ez ma reggel érkezett. Műholdas közvetítés.”

Kihajtogattam a papírt. Egy nyomtatott e-mail volt, a szöveg kissé zavaros az átviteltől. Egy tengerészgyalogos expedíciós egységtől jött, amely jelenleg valahol a Dél-kínai-tengeren állomásozik.

Cole tábornok – Hallottam, hogy összeházasodtok. Bárcsak ott lehetnénk. Mindig velünk van a hatosotok. Semper Fi. – A Bravo század 1. szakaszának tengerészgyalogosai.