Két órán át beszélgettünk. Logisztikáról, igen. De könyvekről, filmekről és Washington állam politikájának furcsa, elszigetelt világáról is. Okos és vicces volt, és nem úgy bánt velem, mintha üvegből lennék. Vitatkozott velem egy történelmi elemzési pontról, és amikor visszavágtam, nem hátrált meg. Csak elvigyorodott, és azt mondta: „Rendben, tábornok úr, értem, hogy áll a helyzet.”

Amikor aznap kijöttem a kávézóból, könnyebbnek éreztem magam. Nem tudtam, miért. Nem tudtam, hogy épp akkor ismertem meg a leendő férjemet.

Juliannak három hónapba telt, mire randira hívott. Később bevallotta, hogy megfélemlített. „Maga tábornok” – mondta. „Én civil elemző vagyok. Nem voltam biztos benne, hogy a barátkozási szabályok vonatkoznak-e a potenciális romantikus vacsorákra.”

– Nem teszik – biztosítottam. – És még ha így is lenne, rangban felülmúlom azokat, akik betartatják őket.

– nevetett. – Ez ijesztő és vonzó.

Az első randinkat egy kis olasz étteremben tartottuk Alexandriában. Ideges volt. Látszott rajta, ahogy folyamatosan igazgatta a nyakkendőjét. Én nem voltam ideges. Ellenséges tűzzel néztem szembe. Egy kedves férfival való randinak nem kellett volna ijesztőnek lennie.

De az volt. Mert kedveltem őt. És kedvelni valakit azt jelentette, hogy kockáztattam valamit. Azt jelentette, hogy megnyíltam. Azt jelentette, hogy sebezhető voltam.

Tészta és vörösbor mellett meséltem neki Saraphináról. Nem mindent. Csak nagy vonalakban. A gyerekkorról, amikor összehasonlítgattak és hiányosnak találtak. A folyamatos, finom áskálódásról. Ahogy a szüleim sosem tudták abbahagyni.

Julian hallgatott. Nem tett könnyen érthető közhelyeket. Nem mondta, hogy bocsássak meg neki. Csak hallgatott.

– Ez kimerítőnek hangzik – mondta végül. – Mindezt cipelni.

– Az – ismertem el. – Tényleg az.

„Kérdezhetek valamit?”

“Persze.”

„Miért mész vissza folyton? Miért engeded be folyton?”

Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak. És rájöttem, hogy nincs válaszom. Legalábbis nem jó.

– Mert családtag – mondtam. – Mert… nem is tudom. Talán a megszokás miatt. Remélem, hogy egy napon megváltozik.

Julian lassan bólintott. „A remény hatalmas dolog. De az önmegőrzés is az. Megvédheted magad, Tenna. Még a családodtól is. Főleg a családodtól.”

Ez volt az első alkalom, hogy bárki is engedélyt adott nekem erre.

9. rész: Az esküvő utáni reggel

Másnap reggel kávéillatra és Julian hamisan dúdolt zenéjére ébredtem a hotelszoba apró konyhasarokban.

Napfény áradt be a függönyökön, halványan és aranylóan. Egy pillanatig feküdtem az ágyban, a mennyezetet bámultam, hagytam, hogy az előző nap eseményei átöleljenek. A Saraphinával való veszekedés. Az egyenruha. A tisztelgés. A szertartás. A fogadás. Apám bocsánatkérése.

Másnak éreztem magam. Könnyebbnek. Mintha végre lekerült volna rólam egy súly, amit olyan régóta cipeltem, hogy elfelejtettem, hogy ott van.

Julian megjelent az ajtóban, két bögre kávéval a kezében. Egy rongyos pólót és bokszeralsót viselt, a haja katasztrófaszerű volt. Ő volt a legszebb dolog, akit valaha láttam.

– Jó reggelt, Mrs. Cole – mondta. – Vagy inkább Cole tábornokot választja? Nem vagyok biztos a protokollban.

– Tenna jól van – mondtam, felültem és elvettem a bögrét. – Tenna mindig jól van.

Leült az ágy szélére. „Hogy érzed magad?”

Kortyoltam egyet a kávéból. Tökéletes volt. Erős és enyhén kesernyés, pont olyan, amilyennek szerettem. „Úgy érzem, mintha elütött volna egy teherautó. Egy jó teherautó. Egy teherautó tele szeretettel és tengerészgyalogosokkal.”

– nevetett. – Ez egy nagyon különleges teherautó.

„Én egy konkrét személy vagyok.”

Egy ideig kényelmes csendben ültünk, és ittuk a kávénkat. Kintről hallottam az ébredező bázis hangjait – a járművek távoli dübörgését, egy kiképző éles kiáltását, a katonai élet mindennapi ritmusát.

– Nos, – mondta Julian. – Mi a következő lépés?

“Következő?”

„Nekünk. Most már házasok vagyunk. Valószínűleg ki kellene találnunk, hogy milyen lesz az életünk.”

Elgondolkodtam a kérdésen. Jó kérdés volt. Olyan régóta szolgáltam a tengerészgyalogságnál, hogy nem igazán tudtam, hogyan illesszek bele egy másik embert. De kétségbeesetten akartam.

– Hétfőn megbeszélésem van a Pentagonban – mondtam. – Utána át kell vennem az új közös munkacsoport parancsnokságát. Nagy munka. Nagy felelősség.

– Tudom – mondta Julian. – Olvastam a tájékoztató dokumentumokat.

Felvontam a szemöldököm. – Persze, hogy így volt.

„Tudni akartam, mibe vágok bele. Egy tábornokhoz hozzámenni egy dolog. Egy olyan tábornokhoz hozzámenni, aki egy nagyobb parancsnokságot fog vezetni, az egy másik.”

„És rendben van veled? A hosszú munkaórák? A stressz? Az a tény, hogy lehet, hogy egyszer újra be kell vetnem magam?”

Letette a bögréjét, és megfogta a kezem. „Tenna, tudtam, ki vagy, amikor megkértelek a kezem. Tudtam, mit jelent a munkád. Nem azt kérem, hogy változz meg. Nem azt kérem, hogy válassz. Azt kérem, hogy részese lehess. Bármi legyen is az. Ha be kell vetned magad, itt leszek, mire visszaérsz. Ha későig mész aludni, hozok neked vacsorát. Sehova sem megyek.”

Csípett a szemem. A fene egye meg. Állandóan megríkatott.

– Szeretlek – mondtam. – Tudod ezt, ugye?

– Tudom – csókolta meg a homlokomat. – Én is szeretlek. Na, fejezd be a kávédat. Villásreggelire kell mennünk, és azt hiszem, anyád már készült egy beszéddel.

Felnyögtem. „Jaj, istenem! Elfelejtettem a villásreggelit!”

„Ki akarod hagyni? Kiosonhatnánk. Elmehetnénk abba a kajáldába, amiben szeretsz, ahol szörnyű palacsintákat szoktál enni.”