Nevettem. „Ezek a szörnyű palacsintáim. Így sütöm őket.”

„Tudom. Ezért akarok menni. Olyan érzés, mintha otthon lennék.”

Ránéztem. Erre a kedves, vicces, türelmes férfira, aki engem választott. Mindannyiomat kiválasztott. A csillagokat, a sebeket és a makacsságot.

– Oké – mondtam. – Hagyjuk ki a villásreggelit. Menjünk, együnk egy szörnyű palacsintát!

Elvigyorodott. – Ő az én tábornokom.

10. rész: Az étterem

A büfé neve „Betty’s” volt, és egy quanticoi intézmény volt. Az 1950-es évek óta állt ott, egy alacsony téglaépület, vibráló neonreklámmal és repedezett, vörös vinilborítású bokszokkal. A kávé feneketlen volt, a palacsinták pedig valóban szörnyűek – sűrűek és a széleiken enyhén megégtek. Imádtam.

Juliannal beosontunk a szokásos bokszunkba, abba, amelyik az ablak közelében volt, ahonnan kilátás nyílt a parkolóra. Maga Betty, egy hetvenes éveiben járó, vörösre festett hajú, jó modorú nő jelent meg egy kávéskannával a kezében.

– Nos, nézzék csak, ki az – mondta, miközben teletöltötte a bögréinket. – Hallottam, hogy tegnap összeházasodtatok. Gratulálok, tábornok úr.

„Köszi, Betty.”

„Láttam a képeket a Facebookon. Elég sokan voltak. Az unokaöcsém is ott volt. Azt mondta, ez volt a leglenyűgözőbb dolog, amit valaha látott.”

„Ez… valami volt” – mondtam.

Betty felhorkant. – Fogadok, hogy az volt. Nos, mit kérsz? A szokásosat?

– Két adag szörnyű palacsinta – mondta Julian.

Betty felkacagott. „Mindjárt felmegyek.”

Eltűnt a konyhában. A kávésbögrémet fogtam, és hagytam, hogy a meleg átjárja az ujjaimat.

– Facebook – motyogtam. – Persze, hogy fent van a Facebookon.

– A világ, amiben élünk – helyeselt Julian. – Biztos vagyok benne, hogy már száz videó kering a tisztelgésről.

Felnyögtem. „Remek. Pont erre van szükségem. Az esküvőmből virális pillanat lesz.”

„Ez egy jó pillanat” – mondta Julian. „Egy erőteljes pillanat. Az embereknek látniuk kellene.”

Ezen gondolkodtam. A fiatal nőkről – és férfiakról –, akik esetleg megnézik ezeket a videókat. Azokról, akik kívülállónak érzik magukat a saját családjukban. Azokról, akiknek azt mondták, hogy túl sok, túl nehéz, túl más. Talán reményt adna nekik, ha egy tábornokot díszes kékben látnának, több száz tisztelegve tisztelegve a tengerészgyalogos között. Talán megmutatná nekik, hogy van hely számukra is. Hogy felépíthetik a saját családjukat.

– Lehet, hogy igazad van – ismertem el.

„Általában az vagyok.”

Betty visszatért a palacsintáinkkal. Ahogy ígértük, szörnyűek voltak. Sűrűek, kissé megégtek és tökéletesek. Én is leöntöttem az enyémet sziruppal, és nekiláttam.

Barátságos csendben ettünk. Odakint a reggeli nap egyre magasabbra kapaszkodott, hosszú árnyékokat vetve a parkolóra. Egy csoport fiatal tengerészgyalogos ment el mellettünk, porlasztó felszerelésben, leheletük bepárásodott a hűvös levegőben.

– Tenna – mondta Julian, és letette a villáját. – Kérdezhetek valami személyeset?

„Kérdezhetsz. Fenntartom a jogot, hogy ne válaszoljak.”

– Rendben van. – Habozott. – Mi volt a legrosszabb pillanat? A családoddal. Az, amelyik a legjobban fájt.

Mély levegőt vettem. A kérdés mélyen fájt. De Julian kiérdemelte a jogot, hogy kérdezzen. Kiérdemelte a jogot, hogy tudja.

– Sok jelölt van – mondtam lassan. – De ha választanom kellene… az a középiskolai ballagásom lenne. Búcsúbeszéd volt. Négy évig dolgoztam. Tökéletesen. Tökéletesen részt vettem. Mindenféle iskolán kívüli tevékenységen részt vettem, amit el tudsz képzelni. Annyira büszke voltam. Azt gondoltam, végre. Végre meglátnak.

Szünetet tartottam, az emlék úgy tört fel bennem, mint az epe. „Saraphina két évvel előttem végzett. Úgy értem, az évfolyam közepén járt. De a szüleim hatalmas bulit rendeztek neki. Sátrat béreltek. Fogadtak egy vendéglátót. Az egész egy nagy dolog volt. A ballagásomra elvittek vacsorázni egy étteremláncba. És anyám végig Saraphina új munkájáról beszélt. Apám megkérdezte, mikor fogok már „letelepedni” és „találni egy rendes fiút”. Azt mondta, hogy az ambícióm „nem illik hozzám”.”

Julian állkapcsa megfeszült. „Ez… szörnyű.”

„Tudom. Ott ültem sapkában és talárban, a búcsúéremmel a nyakamban, és rájöttem, hogy bármit is teszek, az nem lesz elég nekik. Mert nem voltam a megfelelő lány. Nem voltam Saraphina.”

Palacsintákat pakolgattam a tányéromon. „Aznap este döntöttem el, hogy bevonulok. Két héttel később beléptem a toborzóirodába.”

Julian átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem. Meleg és biztos szorítású volt.

„Sajnálom” – mondta. „Sajnálom, hogy ezen keresztülmentél. De én is… hálás vagyok. Mert ha olyan szülők lettetek volna, akiket megérdemeltél, lehet, hogy nem azzá az emberré váltál volna, aki vagy.” És szeretem azt az embert, aki vagy.

Ránéztem. A kedves szemeire és a ferde mosolyára.

– Én is szeretlek – mondtam. – Még akkor is, ha miattad beszélnem kell az érzéseimről.

– Nevetett. – Ez az én különleges képességem.

11. rész: A szembesítés, amelynek meg kellett történnie

Sokáig maradtunk Bettynél, kávéztunk, és mindenféléről beszélgettünk. Az a fajta lustálkodós reggel volt, amit ritkán engedtem meg magamnak. Állandóan mozgásban voltam, állandóan tervezgettem, állandóan a következő küldetésen járt az eszem. De Juliannal csak… lehettem.

Végül azonban közbeszólt a valóság. Csörgött a telefonom egy üzenettől. Rápillantottam, valami Diaztól vagy talán anyámtól várva.

Saraphina volt az.

Beszélnünk kell.

A képernyőt bámultam. Három szó. Semmi bocsánatkérés. Semmi magyarázat. Csak egy követelés.

– Minden rendben? – kérdezte Julian, látva az arckifejezésemet.

„Saraphina az. Beszélni akar.”