Elhomályosult a tekintetem. Gondosan összehajtottam a papírt, és a zsebembe tettem, a szívem mellé.
– Köszönöm, Diaz – nyögtem ki.
Élesen bólintott. – Jó szórakozást, asszonyom. Ez a parancs.
Mielőtt válaszolhattam volna, visszaolvadt a tömegbe.
Julian megjelent mellettem, egy tányér előétellel a kezében. „Enned kell valamit. Sápadtnak tűnsz.”
– Sápadtnak érzem magam – vallottam be. – Azt hiszem, az elmúlt két órában elhasználtam az összes érzelmemet a következő évtizedre.
Átadott nekem egy mini quiche-t. „Egyél. Aztán táncolunk. Aztán korán elsurranunk, és pizzát rendelünk a hotelszobánkba.”
„Ez a legromantikusabb dolog, amit valaha mondtál nekem.”
Elvigyorodott. „Megvannak a magam pillanatai.”
Megettem a quiche-t. Finom volt. Vajas és meleg. Épp egy újabbért nyúltam, amikor megláttam anyámat közeledni.
Már kifestette magát. Nagyrészt. A bal szeme alatt még mindig volt egy kis szempillaspirál-folt. Mindkét kezében egy pohár fehérbort tartott, mintha pajzs lenne.
– Tenna – mondta halkan, bizonytalanul.
Julian megszorította a karomat. „Megyek, megnézem, hogy mi a helyzet a tortával.” Elosont, magamra hagyva engem anyámmal.
Hosszú, kínos pillanatig csendben álltunk. A fogadás zaja kavargott körülöttünk – nevetés, poharak csilingelése, a DJ pultjából hallatszó távoli basszusdübörgés.
– Ez aztán egy igazi belépő volt – mondta végül anyám.
– Nem volt tervben – mondtam. – Legalábbis én nem.
– Tudom – kortyolt egyet a borából. – Tudom, hogy nem az volt. Saraphina… ma reggel mondott néhány megbocsáthatatlan dolgot.
Vártam. Az évek során, a családommal való együttélés során megtanultam, hogy a hallgatás néha a legerősebb fegyver.
Anyám arca elkomorult. „Meg kellett volna állítanom. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna állítanom. Én csak… nem tudtam, hogyan. Ő mindig olyan… és te mindig olyan…”
„És akkor mi van?” – kérdeztem. A hangom nyugodt volt. Nem voltam dühös. Csak fáradt voltam.
– Olyan erős – suttogta anyám. – Mindig is olyan erős voltál. Azt hittem, nincs rám szükséged. Azt hittem, egyikünkre sincs szükséged.
Meredten bámultam. A szavak úgy értek, mint egy fizikai ütés. Azt hittem, nincs rám szükséged.
– Anya – mondtam lassan. – Az, hogy erős vagyok, nem jelenti azt, hogy nincs szükségem anyára. Csak azt, hogy megtanultam túlélni nélküle.
Újra elkezdtek hullani a könnyek. Ezúttal csendben. Nyomokat vájtak a gondosan újra felvitt púderébe.
– Sajnálom – mondta. – Nagyon sajnálom, Tenna.
Nem mondtam, hogy rendben van. Mert nem volt rendben. Az sem volt rendben, hogy egész gyerekkoromat úgy töltöttem, mint egy idegen a saját otthonomban. Az sem volt rendben, hogy a nővérem kegyetlenségét évtizedekig lehetővé tették és mentegették. Az sem volt rendben, hogy apám még mindig nem tudott büszkén rám nézni.
De ahogy ott álltam a kék ingemben, négy csillag súlyával a vállamon, és ötszáz tisztelgés emléke még élénken élt bennem, rájöttem valamire. Már nem volt szükségem az elismerésükre. Felépítettem a saját családomat. Kiérdemeltem a saját tiszteletemet.
Kinyújtottam a kezem, és megfogtam anyám kezét. Hideg és törékeny volt az enyémben.
„Köszönöm a bocsánatkérést” – mondtam. „Nagyra értékelem.”
Nem megbocsátás volt. Még nem. De ez egy kezdet volt.
Anyám meglepően erősen megszorította a kezem. „Apád beszélni akar veled. De… küzd. Ez nehéz neki.”
– Ez nehéz neki? – hangzott el belőlem egy humortalan nevetés. – Anya, én vezettem egy zászlóaljat Fallúdzsában. Haldokló tengerészgyalogosokat tartottam a karjaimban. Olyan döntéseket hoztam, amelyek miatt emberek haltak meg. Ez nehéz volt. Nem szabadna nehéznek lennie nézni, ahogy a lányod férjhez megy abban az egyenruhában, amit kiérdemelt.
Anyám összerezzent. De nem vitatkozott.
– Majd beszélek vele – mondtam. – De ma este nem. Ma este táncolni fogok a férjemmel, és túl sok süteményt fogok enni.
Bólintott, apró, legyőzött mozdulattal. „Rendben. Rendben, Tenna. Kellemes estét!”
Megfordult, és visszasétált az asztalhoz, ahol apám ült. Egy pohár whisky fölé görnyedve a semmibe bámult. Nem nézett fel, amikor a lány leült mellé.
Még egy pillanatig figyeltem őket. Aztán elfordultam, és Julian megkereséséhez indultam.
4. rész
Az első tánc egy olyan dalra ment, amit nem ismertem. Julian választotta. Azt mondta, arra emlékeztette, amikor először látott – egy Pentagon-eligazításon, egy piros jelölőkkel teleírt térkép előtt állva, lézermutatóval és egy üvegvágó hanggal magyarázva egy csapatmozgást.
„Úgy néztél ki, mintha egy kis országot készülnél megszállni” – mondta nekem, miközben lassan ringatózottunk a táncparketten. „Rettenetesen megrémültem. És teljesen le voltam nyűgözve.”
– Emlékszem arra a tájékoztatóra – mondtam. – Olyan okos kérdést tettél fel a logisztikával kapcsolatban, hogy legszívesebben azonnal előléptettelek volna.
„Ezért egyeztél bele, hogy kávézz velem? A logisztikai kérdésem miatt?”
Nevettem. „Részben. Ráadásul szép szemed volt.”
– A szemem – ismételte meg színlelt sértődéssel. – Egész idő alatt azt hittem, hogy a briliáns elmém az.
„Zseniális az elméd. De a szemed nagyon szép.”
Közelebb húzott magához. A vállára hajtottam a fejem, belélegeztem a kölnije illatát – valami fás és tiszta. Körülöttünk más párok is elkezdtek csatlakozni a táncparketthez. Láttam Diazt táncolni a feleségével, egy apró termetű nővel, aki nevetett valamin, amit mondott. Rocco lelkesen, de ritmikusan megkérdőjelezhetően táncolt egy csoport fiatal tengerészgyalogossal. Liu egy asztalnál ült, sört kortyolgatott, és szeretetteljes, dühös tekintettel figyelte a káoszt.
