Ez volt a családom. Ez a hangos, rendetlen, hűséges, különcökből és harcosokból álló csoport. Kiálltak mellettem. Mindig is kiálltak mellettem.

A dal véget ért. Julian megcsókolta a homlokomat. „Készen állsz az este következő szakaszára?”

„Mi a következő fázis?”

„Torta. Beszédek. És aztán, ha szerencsénk van, egy gyors szökés.”

A torta felvágása kamerák és nevetés homályában telt. Julian, ahogy az várható volt, egy kis darab tortát vágott az arcomba. Én pedig azzal viszonoztam, hogy cukormázt kentem az orrára. A tengerészgyalogosok éljeneztek.

Aztán jöttek a beszédek.

Diaz ment először. Felállt, megköszörülte a torkát, és olyan arckifejezéssel nézett a tömegre, mint aki inkább ellenséges tűzzel néz szembe, mintsem nyilvánosan beszéljen.

„Tizenöt éve ismerem Cole tábornokot” – mondta. „Láttam tőle hihetetlen dolgokat. Láttam, ahogy elölről vezet. Láttam, ahogy nehéz döntéseket hoz, és ki is áll mellettük. De ami mindig is megmaradt bennem – ami miatt bárhová követni akartam –, az körülbelül tíz évvel ezelőtt történt, egy poros iraki frontvonalon.”

A szoba elcsendesedett. Még a poharak csörömpölése is abbamaradt.

„Rossz napunk volt” – folytatta Diaz. „Nagyon rossz. Elvesztettünk három jó tengerészgyalogost. Mindenki szenvedett. A morál a vécén volt. És a tábornok – akkor ezredes volt – bejött az ebédlőbe, ahol mindannyian ültünk és sajnáltuk magunkat. Nem mondott beszédet. Nem próbált meg felvidítani minket. Csak leült velünk az asztalhoz, levette a takaróját, és elkezdett narancsot hámozni. És mi mindannyian csak… ott ültünk. És egy idő után valaki elkezdett beszélni. Aztán valaki más. És eszünkbe jutott, hogy még élünk, és még mindig van egy dolgunk. Ez a vezetés. Nem a nagy beszédek. Az apró pillanatok. Az ottlét.”

– Emelt egy poharat. – Cole tábornokra. És Julianra, akiről azt hallottam, hogy civil, de amúgy rendes fickónak tűnik. Üdvözlöm a családban, uram. Ha bántotta, a sivatagban temetjük el. Tisztelettel.

Nevetés hullámzott végig a termen. Julian elismerésképpen felemelte a poharát, és kissé sápadtnak tűnt.

– Tennának és Juliannak – fejezte be Diaz. – Semper Fi.

„Semper Fi!” – a válasz fülsiketítő volt.

Megtöröltem a szemem a szalvétával. A francba, Diaz. Pontosan tudta, hogyan kell a közelembe férkőzni.

Aztán Julian következett. Felállt, megigazította a nyakkendőjét, és azzal a ferde mosollyal nézett rám, amit annyira szerettem.

„A legtöbben nem ismertek” – kezdte. „Csak egy irodai munkát végző fickó vagyok. Soha nem szolgáltam. Soha nem harcoltam. A napjaimat táblázatok és hírszerzési jelentések nézegetésével töltöm. Szóval, amikor először találkoztam Tennával,… meg voltam ijedve. Finoman szólva is.”

Néhány nevetés a tömegből.

– De Tennával kapcsolatban van valami – mondta Julian. – Ő nem csak a tábornok. Nem csak a négycsillagos. Ő az a nő, aki sír a kutyaörökbefogadási reklámokon. Ő az a nő, aki szörnyű palacsintákat süt vasárnap reggelente, és ragaszkodik hozzá, hogy „rusztikusak”. Ő az a nő, aki egyszer egy órát töltött telefonon egy fiatal őrvezetővel, aki éppen hitetlenkedéssel küzdött a karrierjét illetően, pedig száz más dolga is volt, amit el kellett volna végeznie. Ő a legtehetségesebb, legfélelmetesebb, legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam.

Rám nézett, és a hangja megenyhült. „Tenna, egész életedben harcoltál. Harcoltál a hazádért. Harcoltál a tengerészgyalogosaidért. Harcoltál azért, hogy lássanak és tiszteljenek egy olyan világban, amely be akar szorítani egy skatulyába. Ezt ígérem neked: nem kell velem harcolnod. Velem egyszerűen… lehetsz. Légy a tábornok. Légy a szörnyű szakács. Légy a nő, aki sír a reklámokban. Légy az egész. Imádom az egészet. Szeretlek.”

A terem tapsviharban tört ki. Megint sírtam. Teljes erőből, ronda sírás volt. Nem érdekelt.

Felálltam és odamentem Julianhoz. Megcsókoltam, ott, mindenki szeme láttára.

– Én is szeretlek – suttogtam az ajkaiba. – Te nevetséges, csodálatos ember vagy.

5. rész

A fogadás további része meleg, pezsgőszagú ködben telt. Diazzal táncoltam. Roccóval táncoltam. Egy félénk fiatal közlegényel táncoltam, aki úgy nézett ki, mintha mindjárt elájulna az idegességtől. Juliannal táncoltam újra, és újra, és újra.

Egyszer felnéztem, és rájöttem, hogy apám a táncparkett szélén áll, és engem figyel.

Öregnek látszott. Ez volt az első, amit észrevettem. Gyerekkoromban mindig olyan impozánsnak tűnt – magas, szigorú alak öltönyben, aki mindig kiment az ajtón egy újabb megbeszélésre, egy újabb üzletre. De most, a fogadóterem lágy fényében láttam az arcán a ráncokat, az ősz hajszálakat, a vállánál enyhén görnyedőt.

Elkapta a tekintetemet, és a fejével a szoba egy csendesebb sarka felé intett.

Felsóhajtottam. Tudtam, hogy ez fog történni. Megcsókoltam Juliant az arcán. „Mindjárt jövök.”

„Erősítést kérsz?” – kérdezte.

„Nem. Ezt egyedül kell megcsinálnom.”

Odamentem apámhoz. Egy pohár whiskyt tartott a kezében, de úgy tűnt, érintetlen. A jég elolvadt, és felhígította a borostyánszínű folyadékot.

– Tenna – mondta rekedten. – Beszélhetnénk?

„Figyelek.”

Kényelmetlenül áthelyezte a súlyát. „Ma reggel… mondtam pár dolgot. Hogy az esküvő nem egy parancsnoki előadás lesz. A vállalkozókról.”

„Emlékszem.”

Összerándult. „Tévedtem.”

Vártam. A csend megnyúlt.

– Tévedtem – ismételte meg. – Amikor kijöttél, és azok a tengerészgyalogosok… amikor tisztelegtek előtted… rájöttem, hogy már nagyon régóta sok mindenben tévedtem.

Keresztbe fontam a karjaimat. – Például?