A zöld ruha, amire spóroltam, még mindig Claire hálószobájában volt, amikor a telefonom a kanapé alá csúszott. Benyúltam a keskeny résbe, és kihúztam valamit, amin a saját nyolcéves arcom volt. Aztán észrevettem egy üzenetet Claire kézírásával, amely pontosan arra a napra datálódott, amikor a Tinderen összejöttünk – és rájöttem, hogy már előbb tudta, ki vagyok, mint én róla.
A telefonom eltűnt Claire kanapépárnája és a karfa között, miközben ő a hálószobában átöltözött abba a zöld ruhába, amit vettem neki.

Motyogtam valamit, amit biztosan nem fogok elismételni anyám előtt, és a kezem a résbe dugtam.

Az ujjaim két negyeddollárost, egy tollkupakot, valamit, ami nyugtalanítóan egy megkövesedett krumplichipsre hasonlított, és végül a telefonomat súrolták.

De amikor kihúztam a kezem, egy fénykép jelent meg vele.

Arccal lefelé a szőnyegre esett.

Automatikusan felvettem.

Aztán megálltam.

A fénykép elég régi volt ahhoz, hogy a színek a szélein elkezdtek kifakulni. Egy csoport gyerek ült egy könyvtárnak tűnő padlón, mindegyikük egy könyvet tartott a kezében.

A sor egyik végében egy sovány fiú ült, egyenetlen barna hajjal és hiányzó elülső foggal.

Nekem.

Nyolcéves, talán kilenc.

Azonnal tudtam, mert eszembe jutott az a szörnyű csíkos ing. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy „jóképűnek” nézek ki benne.

Soha nem adtam Claire-nek gyerekkori fotót magamról.

Mellettem egy nagyjából vele egyidős lány állt, lila szemüveget viselve.

Megfordítottam a képet.

Fakó kék tintával ezek a szavak álltak:

„Nora + Ethan, Nyári Olvasóklub.”

Alatta, sokkal újabban, fekete tintával írva, öt szó állt.

„Ma megtaláltam Ethant. Mondd meg neki.”

Alatta egy dátum volt.

Kétszer is ellenőriztem.

Ez volt az a randi, amikor Claire-rel összejöttünk a Tinderen.

Hideg futott végig a karjaimon, pedig Claire lakása meleg volt.

– Ethan?

A hangja a hálószobából jött.

Továbbra is a kézírást bámultam.

Egy másodperccel később Claire lépett be a nappaliba.

A ruha pontosan úgy állt rajta, ahogy reméltem.

Smaragdzöld, pont olyan, mint ahogy elképzeltem, amikor nélküle tértem vissza a butikba. Sötét haja lazán volt az egyik füle mögé tűzve, a másik oldalon pedig még mindig a fülbevalót csatolta.

Egy pillanatra elmosolyodott.

Aztán a tekintete a fényképre tévedt.

Ujjai továbbra is a fülbevalóhoz dörzsölődtek.

Soha nem fejezte be a bekötését.

„Honnan szerezted ezt?”

Majdnem felnevettem.

„A kanapéd.”

Claire nem válaszolt.

Felemeltem a fényképet.

„Ki az a Nóra?”

Lassan leengedte a kezét.

„Ethan…”

– Nem – mutattam a dátumra. – Miért írtad ezt pont azon a napon, amikor találkoztunk?

A kanapé felé nézett, mintha valahogy ott várna egy másik magyarázat.

Végül azt mondta: „Mert tudtam, hogy ki maga.”

Mereven bámultam.

„Tinder előtt?”

“Igen.”

Az élénkzöld ruha hirtelen szinte nevetségesen festett a szoba hátterében.

„Ismertél, mielőtt összejöttünk?”

“Igen.”

“Hogyan?”

Válasz helyett Claire a fényképre nézett.

Hangosan felolvastam a jegyzetet.

„Megtaláltad ma Ethant. Mondd meg neki.” Mit mondj?

Nyúlt az étkezőszék támlája felé, de nem ült le.

„Nora a húgom volt.”

Újra a mellettem álló kislányra néztem.

Valami megmozdult az emlékeim határán.

Lila szemüveg.

Egy nevetés.

Egy könyv hever nyitva két térdpáron.

De minden kép eltűnt, mielőtt megragadhattam volna őket.

„A húgod?”

„A féltestvérem. Sokkal fiatalabb volt nálam.”

„Miért vagyok vele egy képen?”

Claire végre egyenesen rám nézett.

„Mert barátok voltatok.”

A válasznak tisztábbá kellett volna tennie a dolgokat.

Ehelyett minden egyre zavarosabbá vált.

Hat hónapig azt hittem, pontosan tudom, hogyan léptünk be Claire-rel egymás életébe.

25 éves voltam, és majdnem teljesen feladtam a társkereső alkalmazásokat.

Claire 45 éves volt. Másnak tűnt, mint az első üzenetben, amit küldött. Őszinte. Vicces. Teljesen biztos volt benne, hogy mit akar.

A 20 év korkülönbség miatt haboztam, de nem sokáig.

Az első kávénk majdnem négy órán át tartott.

Emlékezett rá, hogy utálom a fahéjat a kávéban.

Emlékeztem, hogy szörnyű hűtőmágneseket vett, valahányszor utazott.

A harmadik randinkra már tudta a főnököm nevét, a kedvenc pizzériámat, és azt is, hogyan szereztem a heget a csuklómon.

Claire-rel sosem éreztem úgy, hogy azon kellene tűnődnöm, mit ért ezalatt.

Nyilvánvalóan abban tévedtem, hogy honnan jött.

„Szóval Nora miatt passzoltál hozzám.”

Claire nem próbálta kikerülni a kérdést.

„Először is, igen.”

Letettem a fényképet a dohányzóasztalra.

„Hűha.”

„Ethan, nem akartalak rávenni egy kapcsolatba.”

„Szó szerint felismertél gyerekkoromból, és nem mondtad el nekem.”

„Tudom.”

„Elmentél kávézni, már tudtad, hogy ki vagyok.”

“Igen.”

„És én semmit sem tudtam.”

Claire egy pillanatra lehunyta a szemét.

„Igen. Azon a napon akartam elmondani.”

Újra felvettem a fényképet, és megkopogtattam az újabb kézírást.

„Ezt még azelőtt írtad, hogy újra láttál.”

Még egyszer megnéztem a dátumot.

„Elmondtad volna nekem valaha is? Hol készült ez?”

„A régi Pine Street-i könyvtár.”

Összeráncoltam a homlokomat.

„Nem kibelezték azt a helyet évekkel ezelőtt?”

„Az eredeti gyerekszoba még mindig ott van” – mondta. „Körülötte építették újjá.”

Aztán apró darabkák kezdtek visszatérni hozzám.

Alacsony könyvespolcok.

Babzsákok.

Egy papírnap lóg ferdén a mennyezetlapról.

Szinte éreztem a poros szőnyeg illatát.

Aztán egy másik részlet is felszínre került.

Sárga.

Mereven néztem a fényképet.

„Sárga volt a szemüvege.”

Claire pislogott.

“Mi?”

„Nora szemüvege. Sárga volt.”

Claire lenézett a képre.

„Lilák voltak.”