Beleszerettem egy nálam 20 évvel idősebb nőbe a Tinderen – a születésnapján a telefonom becsúszott a kanapéja mögé, és amit ott találtam, attól megfagyott bennem a vér.

– Nem – mondtam. – Sárgák voltak.

Egy pillanatig rám meredt.

Aztán nevetett.

„Ő festette őket.”

“Mi?”

„Sárga körömlakkal. Anyám majdnem megőrült.”

Olyan hirtelen jött az emlék, hogy le kellett ülnöm.

Egy lány keresztbe tett lábbal ül vastag sárga szemüvegben, és egy puhafedeles könyvet tart túl közel az arcához.

Még mindig nem emlékeztem, milyen könyvet olvasott.

De emlékeztem, hogy mérges voltam rá.

– Oda akarsz menni? – kérdezte Claire.

Felnéztem rá.

Azonnal rájött, mit tett.

„Bocsánat. Rossz kérdés.”

Eltelt egy pillanat.

Aztán újra próbálkozott.

„Ha tudni akarod, honnan származik a kép, itt elmondom. Vagy megmutathatom. Vagy elmehetek.”

Ez volt az első dolog, amit egész este mondott, és amiről úgy tűnt, hogy nem döntötte el már, mi a legjobb nekem.

Felkaptam a kabátomat.

„Vigyél a könyvtárba.”

Claire egy szót sem szólt, és levetkőzött a zöld ruhájából.

Húsz perccel később a Pine Street-i fióktelep fénycsövei alatt álltunk.

A felnőtt részleg teljesen ismeretlennek tűnt számomra.

A gyerekszoba nem.

Kisebb volt, mint amire emlékeztem.

Sokkal kisebb.

Lassan elhaladtam a polcok mellett, míg el nem értem a hátsó sarkot.

„Volt egyszer egy kék szőnyeg.”

Claire rámutatott. „Ott van.”

A szőnyeg most szürke volt.

Leültem egy kis asztal egyik székére.

Alig fértek el alatta a térdem.

Claire az ajtó közelében maradt.

Körülnéztem a szobában.

Aztán észrevettem egy kirakatot, tele kalandregényekkel.

Egy újabb emlékdarab tért vissza.

Nora becsapja a könyvet.

Azzal vádolom, hogy kihagyott három oldalt.

Azt mondta, hogy csak lassú vagyok.

Előbb nevettem, mint akartam volna.

Claire nem kérdezte, mi a vicces.

– Megcsalt – mondtam.

„Ó, állandóan.”

„Előugrózott.”

„Ráadásul folyamatosan.”

„Utáltam azt.”

„Tudta.”

Claire-re pillantottam.

Mosolygott, de a mosoly nem igazán nekem szólt.

Valakié volt, aki már nem volt ott.

Utáltam, mennyire fájt.

„Beteg volt?” – kérdeztem.

Claire röviden az ajtó felé pillantott, mielőtt válaszolt.

“Igen.”

Ott volt.

Az igazság, amit láthatóan az elmúlt hat hónapban sulykolt belém.

„Mennyire beteg?”

„Gyermekkora óta krónikus betegségben szenvedett. Az a nyár az egyik legjobb időszak volt.”

– Szóval idejött?

„Minden héten megtehette volna.”

Claire közelebb jött, de megállt az asztal túloldalán.

„Utálta, hogy az emberek előbb az egészségi állapotáról kérdezősködtek, mint a nevét.”

A mellettem lévő üres székre néztem.

„Nem tudtam.”

„Ezért kedvelt téged.”

Éles pillantást vetettem Claire-re.

„Ne csinálj belőlem valami szentséges nyolcévest.”

Claire majdnem elmosolyodott.

„Nem voltál az. Egyszer megríkattad, mert azt mondtad, hogy megcsalta Unót.”

„Tényleg?”

“Teljesen.”

Minden ellenére nevettem.

Talán két másodpercig tartott.

Aztán visszatért a kérdés, amit eddig kerülgettem.

„Mi történt vele?”

Claire kihúzta velem szemben a széket.

„Leülhetek?”

Bólintottam.

Leült.

„A nyár vége felé anyukánk elvitte Norát külföldre szakosodott kezelésre. Mindenki azt hitte, hogy néhány hétig nem lesz itthon.”

Az ujjaim egy karcolást találtak az asztal felületébe vésve.

“És?”

„Rosszabbul lett.”

A hüvelykujjam megállt a karcolás felett.

Claire halkan folytatta.

„Azon a télen halt meg.”

A polcok felé bámultam.

Valahol mögöttünk egy gyerek nevetett.

Egy ideig egyikünk sem szólt semmit.

Aztán megkérdeztem: „Senki sem szólt nekem?”

“Nem.”

– De tudtad, hogy létezem.

“Igen.”

„Tudtad, ki vagyok, amikor megláttál a Tinderen.”

“Igen.”

„Akkor miért?”

Claire lenézett a kezeire.

– Mert azt hittem, végre kaptam egy esélyt, hogy elmondjam neked.

Vártam.

– Évekig nem tudtam a vezetéknevedet – folytatta. – Ismertem Ethant. Tudtam, hogy anyád piros autóval szokott felvenni. Tudtam, hogy nem sokkal azután költöztél el, hogy Nora megbetegedett. Mire komolyan fontolóra vettem, hogy megkeresselek, már szinte semmi hasznos holmim nem volt.

„De végül mégis megtetted.”

„Tizenhét évvel később megjelent az arcod a telefonomon.”

Mindkét tenyeremet a farmeromhoz dörzsöltem.

„És jobbra húztad.”

“Igen.”

„Hogy elmondd, hogy Nora meghalt. Ez volt az egész terv?”

„Egy kávé. Elmondom, ki voltam. Elmondom, mi történt. Köszönöm, hogy a barátja voltál.”

Ránéztem.

„És aztán?”

Claire fáradtan felnevetett.

„Aztán rendeltél még egy kávét. Addig maradtál, amíg el nem kezdték körénk rakni a székeket.”

„Ez nem ad választ arra, hogy miért hazudtál, Claire.”

“Nem.”

Jó.

Legalábbis nem próbált úgy tenni, mintha így lett volna.

Hátradőltem a székben.

„Ha Nora soha nem létezett volna, akkor pont rám kattintottál volna?”

Claire néhány másodpercig némán nézett rám.

“Nem tudom.”

Ez jobban fájt, mint egy kedvesebb válasz.

Mielőtt válaszolhattam volna, folytatta.

„Valószínűleg nem időztem volna elég sokáig a profilodon ahhoz, hogy megtudjam.”

Elfordítottam az arcom.

„De Nora elvitt abba a kávézóba” – vallotta be. „Nem kényszerített, hogy rendeljek még egy kávét. Vagy maradjak ott, amíg egymásra nem rakják a székeket.”

Felálltam.

„Ami ezután történt, nem törli el azt, ami előtte történt.”

„Tudom.”

„Tessék, itt van megint.”

„Sajnálom.”

Felvettem a fényképet.

„Folyton te döntötted el, hogy mit szabad tudnom.”

Claire nem próbálta megvédeni magát.

Egy pillanat múlva azt mondta: „Igen.”

“Miért?”

„Először azért, mert nem akartam, hogy azt hidd, Norát használom fel arra, hogy közel kerüljek hozzád.”

„Norát használtad fel, hogy közel kerülj hozzám.”

„Igen, hogy megismerjelek.”

– És később?

Claire lenézett a szürke szőnyegre.

„Később attól féltem, hogy elmész.”

Ez volt az első válasz, amit egész este adott, és ami nem tűnt valami nemesnek.