Kint hideg volt, a csípős őszi szél apró leveleket vágott a betonhoz. Egymás mellett sétáltunk, de nem fogtuk meg egymás kezét. Volt még közöttünk egy láthatatlan, óvatos távolság, amit nem lehetett egyetlen beszélgetéssel áthidalni. Találtunk egy kis éjjel-nappali helyet két saroknyira. Zsúfolt volt, hangos, és a levegőben pörkölt kávébab és olcsó vanília illata terjengett. Két feketét rendeltem. Fahéj nélkül. Leültünk egy hátsó sarokasztalhoz. Claire a papírpoharat szorongatta mindkét kezével, mintha abból merítene hőt. – Tudod, mi a legfurcsább az egészben? – kérdeztem, miközben a gőzölgő fekete folyadékot néztem. – Mi? – Hogy az elmúlt hat hónap alatt, amíg együtt voltunk, sosem éreztem, hogy hazudsz. Minden, amit rólad tudok… a humorod, a határozottságod, az, ahogy a pincérekkel beszélsz, ahogy a hajaddal játszol, amikor ideges vagy. Ezek mind igazak. – Mert azok is – mondta sietve, és egyenesen a szemembe nézett.
– Ethan, a veled töltött idő volt az egyetlen igazság az életemben mostanában. Csak a kezdet… a kezdet volt felépítve egy hazugságra. – Egy elég nagy hazugságra, Claire. – Tudom. – Lehunyta a szemét, az ujjai fehéredtek a pohár körül. – Amikor először megláttalak azon az alkalmazáson, csak egy arc voltál a múltból. Egy elvarratlan szál. Úgy gondoltam, iszunk egy kávét, elmondom neked az igazat, megköszönöm, hogy ott voltál neki, és ezzel lezárom ezt a fejezetet. De aztán… leültünk. Elkezdtél beszélni. És nevettél. És azonnal emlékeztél arra, hogy milyen borzalmas hűtőmágneseket gyűjtök. Kinyitotta a szemét, és a tekintete most sebezhetőbb volt, mint valaha. – Negyvenöt éves vagyok, Ethan. Te huszonöt. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, megőrültem. Hogy mit csinálok én egy nálom húsz évvel fiatalabb férfival? De aztán megfogtad a kezem az asztal alatt, és… nem érdekelt a korkülönbség.
Nem érdekelt semmi más, csak az, hogy mellettem maradj. Ezért lettem gyáva. Féltem, hogy ha elmondom, honnan ismerlek, elveszítem a jelent a múlt miatt. Elhallgatott. A kávézó zaja mintha teljesen elhalkult volna körülöttünk. Lassan az asztal közepére csúsztattam a kezemet. Tenyérrel felfelé, a két kávéspohár közé. Claire habozott. Csak egy másodpercig. Aztán az övét az enyémbe csúsztatta, és az ujjaink összefonódtak. A bőre már nem volt hideg. – Nem dönthetsz többé helyettem, Claire. – A hangom komoly volt, mentes a haragtól, de teli elvárással. – Ha ezt folytatjuk, akkor nincsenek többé titkok. Nem védhetsz meg az igazságtól, még akkor sem, ha az fájdalmas. Nem döntheted el, mit bírok el és mit nem. Szorított a kezemen. – Értem. – És soha többé nem lapozhatsz előre helyettem. Sem a könyvekben, sem az életben. Halvány, halálosan őszinte mosoly jelent meg az ajkán.
– Megígérem. – Akkor jó.
Nem lett minden azonnal tökéletes. Az ilyen jellegű árulások nem tűnnek el egyetlen kávé vagy egy vallomás után. De elkezdtük újraépíteni a dolgokat. Lassan, az alapoktól.
Két héttel később Claire meghívott vacsorára a lakásába. Amikor beléptem a nappaliba, a kanapé párnái között még mindig ott volt a keskeny rés, ahol a gyerekkori fotómat megtaláltam. De a dohányzóasztalon most már valami más fogadott. Két kép volt ott. Az egyik a régi, kifakult fotó Noráról és rólam a Pine Street-i könyvtárban. A másik egy új kép. Ezt én készítettem rólunk a kávézóban a telefonommal. Claire arcán finom nevetőráncok látszottak, az én hajam kócos volt a széltől, de a kép valódi volt. Mentes minden titoktól. Keretben állt, a régi mellett. Claire a konyhából lépett elő. Egy egyszerű fekete farmert és egy laza,
túlméretezett pulóvert viselt. De a fülében ott volt az a fülbevaló, amit azon az estén nem fejezett be bekötni. – Milyen lett a vacsora? – kérdeztem, miközben levettem a kabátomat. – Majdnem odaégettem mindent – vallotta be nevetve, a kezében két pohár borral. – De a bor meg van mentve, és rendeltem pizzát biztos, ami biztos alapon. Odajött hozzám, és a kezembe nyomta az egyik poharat. Éreztem a parfümje ismerős, fűszeres illatát, és valami régi feszültség végleg feloldódott a mellkasomban. – Hiányoztál az elmúlt pár napban – suttogta, és egy lépéssel közelebb lépett. – Nekem is te. Megcsókoltam. És abban a csókban benne volt minden. A múltbéli nyolcéves fiú dühös hangja, a lila – vagy sárga – szemüveges lány emléke, a húsz év korkülönbség, a hazugság, a fájdalom és végül a megbocsátás is. Amikor elváltunk egymástól, Claire a dohányzóasztalon lévő fényképekre pillantott. – Nora örülne neked – mondta halkan, de mosolyogva. – Igen? – húztam fel a szemöldököm. – Azt hittem, idegesítőnek tartott. Claire felnevetett, és a hangja végre szabadon, könnyedén töltötte be a szobát. – Ó, elmondhatatlanul az voltál. De pont az ilyen embereket kedvelte. Akik nem hagyták rá a dolgokat. Megfogtam a szabad kezét, és a kanapé felé indultunk.
