Összehajtottam a fényképet, azonnal megbántam, majd újra kinyitottam.

„Szükségem van egy kis időre magamra.”

Claire felállt.

„Azt akarod, hogy elmenjek?”

Megfontoltam.

Aztán megráztam a fejem.

„Maradj itt.”

A nő bólintott.

Egyedül sétáltam kifelé.

És ezúttal Claire nem követett engem.

De a könyvtár udvarának felénél egy másik emlék is felszínre került.

Nora becsukja a könyvet.

Dühös vagyok.

Saját gyerekes hangom ezt mondja:

„Rendben. Fejezd be magad.”

Megálltam.

Mert hirtelen tudnom kellett, hogy vajon ezek voltak-e az utolsó szavaim, amiket valaha is mondtam neki.

Üzenetet írtam Claire-nek.

„Ki tudsz jönni?”

Körülbelül egy perc múlva megjelent, de pár méterre tőlem megállt.

„Eszembe jutott valami.”

Claire várt.

– Megmondtam Norának, hogy fejezze be a könyvet. – A hüvelykujjammal megdörzsöltem a fénykép szélét. – Akkor láttam utoljára?

Claire lassan megrázta a fejét.

„Nem tudom pontosan, mi volt az utolsó beszélgetésetek.”

Furcsa módon ez a válasz többet segített, mint amennyit a hamis bizonyosság tett volna.

– De utána beszélt rólad – tette hozzá Claire.

„Mit mondott?”

„Leginkább azért, mert idegesítő voltál.”

Nevettem.

Aztán Claire elmosolyodott.

„Azt is mondta, hogy mindig megvártad, amikor lemaradt az olvasásban.”

Lenéztem a fényképre.

Nora évekig ott létezett valahol az elmémben, mint egy hiányzó darab, aminek a hiányát már nem is vettem észre.

Most lassan újra emberré vált.

Sárga szemüveg.

Csalás a játékokban.

Oldalak átugrása.

Dühös lesz rám.

Visszanéztem Claire-re.

„Hiszem, hogy szeretsz. De még nem tudom, miben bízzak.”

Ott maradt, ahol volt.

„Értem.”

„Nem, te nem. Én sem.”

Claire bólintott.

„Mit akarsz, mit tegyek?”

A kérdés meglepett.

„Ma este? Mesélj nekem Noráról.”

„És utána?”

„Haza akarok menni.”

“Rendben.”

Még egy órát beszélgettünk.

Nem volt benne semmi drámai.

Nora utálta a mazsolát. Motorkerékpárt szeretett volna, amikor betölti a 16. életévét. Úgy hitte, hogy a társasjátékokban a szabályok csak „javaslatok”.

Mire végül visszatértünk Claire lakásába, a zöld ruha szépen összehajtogatva hevert egy széken.

„Akarod, hogy visszaadjam?” – kérdezte a nő.

“Nem.”

Claire rám nézett.

„Azért vettem meg, mert te akartad” – mondtam. „Ez a rész nem változott.”

Aztán hazamentem.

Négy nappal később visszamentem a könyvtárba egyedül, és kivettem a könyvet, amiről egyszer vitatkoztunk Norával.

A vége szörnyű volt.

Üzenetet írtam Claire-nek.

„Norának igaza volt. A vége szörnyű.”

Válasza szinte azonnal megérkezett.

„Elviselhetetlen volt, amikor igaza volt.”

Mosolyogtam.

„Még mindig a könyvtárban vagyok, ha vitatkozni akarsz róla.”

Claire 20 perccel később érkezett meg.

Együtt ültünk ugyanannál a kis gyerekasztalnál.

Miközben olvastam, a keze automatikusan a lap felé mozdult.

Letettem az egyik ujjamat.

„Hé, még nem végeztem.”

Megállt a keze.

„Sajnálom.”

Visszahúzta.

És várt.

Befejeztem a bekezdést.

Aztán én is lapoztam.

Miután befejeztem a bekezdést, lassan lapoztam egyet. Claire csendben figyelt. Nem szólt, de a tekintete a kezem mozgását követte.

Amikor a könyv legvégére értünk, becsuktam, és a kemény borítót bámultam. Tényleg szörnyű volt a vége. Értelmetlen, elvarratlan szálakkal teli, egy olyan lezárás, ami semmit sem magyarázott meg igazán. – Norának igaza volt – szólaltam meg végül, és a hangom tompán visszhangzott a csendes gyerekrészlegben. – Ezt a befejezést be kellene tiltani. Claire elmosolyodott, de a szeme szomorú maradt. – Ő is pont ezt mondta. Emlékszem, dühében a falhoz vágta. Nevettem, és a nevetés most valódibbnak érződött, mint a múltkor. – Ez teljesen rá vall. Hátradőltem a kis asztal melletti széken, ami még mindig kényelmetlenül szorította a térdemet. A könyvtár lassan kiürült, a kinti utcai fények pedig hosszú, sárgás árnyékokat festettek a poros szőnyegre. – Tudod – kezdtem lassan –, az elmúlt napokban sokat gondolkodtam. Claire azonnal kihúzta magát. Az arca megfeszült, a keze visszahúzódott az ölébe, mintha a legrosszabbra készülne. – Rád. Norára. Ránk. – Folytattam. – És mire jutottál? – kérdezte halkan. – Arra, hogy még mindig dühös vagyok rád. Claire bólintott. Nem nézett félre, és nem próbálta megvédeni magát. És ezt valahol mélyen értékeltem. – De… – folytattam, és az asztalon heverő könyvre tettem a kezem. – Arra is rájöttem, hogy te tizenhét évig cipelted ezt a terhet egyedül. Én meg csak hat hónapja vagyok benne. Claire vett egy mély, remegő lélegzetet. A szeme sarkában valami megcsillant, de nem hagyta, hogy a könnyek lecsorduljanak. – Ethan, én… – Még ne mondj semmit – szakítottam félbe, de a hangom lágy volt. – Hagyj befejezni.

Felálltam, és visszatettem a könyvet a polcra. Pontosan oda, ahonnan kivettem. – Kérsz egy kávét? – kérdeztem, miközben felvettem a kabátomat. – De nem abban a kávézóban. Egy újban. Egy olyanban, aminek semmi köze a Tinderhez és az első randinkhoz. Claire arcán valami megkönnyebbülés-féle suhant át. – Igen. Nagyon szeretnék.