Nem vártam a látogatási órákra. Teljesen kikerültem a recepciót, a kórházi azonosítókártyám és a feltétlen, megkérdőjelezhetetlen tekintélyem engedett át a biztonságos dupla ajtón. Az onkológiai osztály a harmadik emeleten volt. Fehérítő, hervadt krizantémok és a halálra való várakozás gyötrelmes purgatóriumának szaga terjengett.

314-es szoba

Megálltam a nehéz faajtó előtt, kezem a szálcsiszolt fém kilincs felett lebegett. Hét éven át gyakoroltam azt az igazságos, mérgező haragot, amit rá fogok szabadítani, amiért Marcust választotta. Amiért szétszakította a családunkat. De most, hogy itt álltam, ez a gondosan ápolt harag elpárolgott, és csak egy üres, rémisztő fájdalmat hagyott maga után a mellkasomban.

Kinyitottam az ajtót.

A steril kórházi ágyon fekvő nő csontvázszerű, szívszaggató árnyéka volt annak az élénk, makacs lánynak, aki a New York állambeli nyarakon a tóhoz rohant velem. Aranyhaja eltűnt, helyét egy halvány, kifakult sál vette át. Sötét, csúnya lila zúzódások festették áttetsző bőrét, ahol infúziókat rögzítettek törékeny, madárszerű karjaira. Egy lélegeztetőgép ritmikus, mechanikus sziszegése töltötte be a csendes szobát, egy kegyetlen metronóm számolta vissza utolsó óráit.

Lassan a párnára fordította a fejét. Szeme, amely továbbra is átható, dacos zöld volt, tágra nyílt a döbbenettől.

– Nate – lehelte, a szó alig hallhatóan rekedten suttogott a műanyag csőben.

Két lépéssel átvágtam a szobán, és beleestem a mellette lévő kemény, kényelmetlen műanyag székbe, miközben mindkét kezemmel megragadtam hideg, csontos kezét. „Itt vagyok, Sarah. Istenem, itt vagyok.”

Forró könnyek gördültek végig beesett arcán, beleivódva a steril párnahuzatba. „Lily… a babák…”

– Biztonságban vannak – mondtam gyorsan, rekedt hangon, miközben megszorítottam törékeny ujjait. – Velem vannak. Melegben vannak, etetve őket. Lily a legbátrabb gyerek, akivel valaha találkoztam. Ő vitte el őket oda, Sarah. Ő tette.

Sarah hosszan, remegve sóhajtott, egy nehéz, láthatatlan súly emelkedett le láthatóan összeeső mellkasáról. „Tudtam, hogy sikerülni fog. Mondtam neki… Mondtam neki, hogy Nate bácsi háza egy erődítmény. Nem engedi be a szörnyeket.”

– Miért nem hívtál? – rekedt meg a hangom, a higgadt sebész végre megtorpant. – Miért vártál addig, amíg már majdnem túl késő volt? Én már egy egész sereget küldtem volna érted.

– Szégyelltem magam – suttogta, és felnézett a mennyezet foltos akusztikus csempéire. – Igazad volt vele kapcsolatban, Nate. Mindenben igazad volt a legelejétől fogva. Mire végre rájöttem, teljesen elszigetelt. Elvette a telefonomat, a kártyáimat, a barátaimat. Aztán… megjelent a rák. Mire az ingyenes klinika megtalálta, a tüdőmben volt. A csontjaimban. Mindenhol.

Visszanézett rám, szeme hirtelen, vad, rémisztő intenzitással égett, dacolva gyengülő testével. „Megtaláltad? Amit a kabátjába varrtam?”

„A biztosítások. Igen. Megvannak.”

„Sok pénzzel tartozik szörnyű, erőszakos embereknek, Nate. Egy héttel ezelőtt úgy tettem, mintha aludnék. Hallottam, ahogy telefonál a konyhában. Azt mondta nekik, hogy hamarosan hatalmas „törlesztése” lesz. Egyenesen az ikrekre nézett, amikor ezt mondta.” Meglepő, kétségbeesett erővel ragadta meg a kezem, körmei a bőrömbe vájtak. „Nem tudtam velük futni. Csak lelassítanám őket, és ő utolérne minket. Pakoltam a szánt. Azt mondtam Lilynek, hogy kövesse az autópályát észak felé, kövesse a csillagokat a hegyedhez. Ígérd meg, Nate. Nézz rám, és ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy elvigye őket.”

– Soha többé nem fogja megérinteni őket – fogadkoztam, miközben a hangom halk, kemény morgássá halkult, ami visszhangzott a mellkasomban. – Felégetem az egész világot, mielőtt a közelükbe engedem.

– Szeretlek, nagytestvér – mosolygott, ami egy gyönyörű, szívszorító mosoly volt arra a kislányra, aki valaha volt. – Végre pihenhetek.

A kórházi szoba nehéz, szent csendjét hirtelen megtörte a gipszkartonnak csapódó nehéz faajtó robbanásszerű hangja.

„Hát nemde megható kis családi összejövetel?”

Megfordultam, meghűlt a vér a vérben. Az ajtóban Marcus Kane állt, elállva az egyetlen kijáratot.

4. fejezet: Egy szörny anatómiája

Vadnak tűnt. Olcsó flanel ruhái gyűröttek és foltosak voltak, vérben forgó szemei ​​mániákusan cikáztak a szobában. Ázott whisky, olcsó kölni és mosdatlan izzadság szaga áradt belőle. Teljesen belépett a szobába, és egy éles, határozott kattanással, ami úgy hangzott, mint egy lövés, bezárta maga mögött az ajtót.

– Marcus – zihálta Sarah, miközben a szívmonitora hirtelen gyors, pánikszerű ritmusba lépett, a gép pedig figyelmeztető riasztást adott.

Még csak rá sem nézett a haldokló feleségére. Halott, üres, cápaszerű szemeit teljes egészében rám szegezte.

– Hol vannak a gyerekeim, doki? – kérdezte dadogva, miközben torza vigyor játszott az ajkán, miközben benyúlt nehéz farmerdzsekije zsebébe. Előhúzott egy nehéz, rozsdás vadászkést, amelynek recés pengéje megcsillant a szoba erős fénycsövében. – Mert te és én felveszünk egy kis pénzt a drága bankszámládról, aztán visszaveszem a tulajdonomat.

A szoba levegője elpárolgott. Marcus újabb lassú, megfontolt lépést tett előre, és közben lazán megforgatta a kést.

Nem hátráltam. Nem riadtam vissza. Lassan felálltam, szándékosan közé és Sarah ágya közé helyezve a testemet. „Nem viszel el senkit, Marcus. Vége. Megtaláltam a biztosítást a kabátban. Tudok a tartozásodról. A rendőrség valószínűleg már keres téged.”

Marcus egy ronda, dörgő, rekedtes nevetést hallatott. „Azt hiszed, egy darab papír megállít? Én vagyok az apjuk, te arrogáns seggfej! A törvény az én oldalamon áll. A bíróság szereti a gyászoló özvegyet. És most minden kártya az enyém.”