Mielőtt reagálhattam volna, előrelendült. De nem rám rontott.

Meglepő, egy részeg emberhez képest ijesztő sebességgel mozdult oldalra. Megragadta Sarah életfenntartó rendszerének vastag, bordázott műanyag csövét, és vastag, koszos, tetovált öklével átkarolta a fő oxigéncsövet, amely Sarah-t a falhoz kötötte.

– Hívd a kis szobalányt! – sziszegte Marcus, miközben a vadászkés hegye most egyenesen a mellkasomnak szegeződött, míg a másik kezével azzal fenyegetőzött, hogy kitépi a húgom tüdejéből a levegőt. – Mondd meg neki, hogy egy óra múlva hozza a gyerekeket a kórház előcsarnokába, vagy kitépem ezt a csövet, és végignézem, ahogy most azonnal megfullad. Lássuk, mennyire jó orvos vagy valójában, amikor a saját vérében fullad meg.

Sarah elfojtott, kétségbeesett nyöszörgést hallatott, szeme tágra nyílt a teljes, ősi rettegéstől.

Egy izzó pánikroham sürgetett, hogy rohanjak rá, tépjem szét puszta kézzel, és verjem, amíg a szőnyeg vörös nem lesz. De én sebész voltam. A világ legjobb intézményeiben képeztek ki arra, hogy extrém, katasztrofális nyomás alatt dolgozzak. Amikor egy beteg vérzett az asztalomon, nem estem pánikba. Elemeztem.

Marcus Kane-re néztem, és nem egy szörnyeteget láttam; az anatómiát. Láttam a nyaki vénájában a szabálytalan, dübörgő pulzust, ami elárulta a magas vérnyomását. Láttam az enyhe, kontrollálhatatlan remegést az alkoholmegvonás okozta testtartásában. Láttam az arcomon a hiperfókuszt, ami teljesen vakká tette a perifériás látását.

– Rendben – mondtam, és lassan felemeltem a kezem, a teljes megadás jeleként. A hangom hátborzongatóan nyugodt volt, pontosan ugyanaz a monoton, parancsoló hangnem, mint amikor egy bypass műtét során megrepedt egy artéria. – Te nyertél, Marcus. Ne bántsd. Majd én intézem a telefont. Csak engedd el a csövet.

Lassan nyúltam a zakóm belső zsebébe a telefonomért. Miközben tettem, egy kiszámított, fél lépést hátráltam, csípőmmel a Sarah ágya mellett parkoló fém orvosi kocsit súrolva. Az ujjaim, amelyeket a testem szöge elrejtett előle, átcsúsztak a steril fémtálcán.

Éreztem egy előre felszívott fecskendő sima, kemény műanyagját. Abban a pillanatban észrevettem, ahogy beléptem a szobába – egy nehéz, két milligrammos adag Lorazepam, ami Sarah súlyos szorongásának enyhítésére és halálának megkönnyítésére szolgált. Hatalmas adag volt egy haldokló nőnek. Egy felnőtt férfinak viszont kiütéses ütés volt.

– Tárcsázd azt a fránya számot! – vakkantotta Marcus, és elfehéredtek a bütykei, ahogy egyre erősebben szorította a csöveket.

– Tárcsázom – mondtam nyugodt hangon. Bal kezemmel elővettem a telefonomat, és a fülemhez emeltem. – Látod?

Marcus tekintete egy pillanatra a telefonra villant, hogy megbizonyosodjon róla, hogy én hívom a telefont.

Ez volt minden idő, amire szükségem volt.

Nem ütöttem meg ügyetlenül. Hátsó lábamra fordultam, és robbanásszerű, célzott sebességgel előretörtem. Bal kezem előrelendült, megragadtam a csuklóját – azt, amelyiken a kést tartottam –, és hevesen kicsavartam, miközben egy éles, émelyítő csontroppanással eltaláltam .

Marcus fájdalmasan felordított, ujjai önkéntelenül is szétnyíltak, és a rozsdás pengét a linóleumpadlóra ejtette.

Pontosan ugyanebben a folyékony mozdulatban a jobb kezem szoros, precíz ívben lendült. A fecskendő vastag tűjét közvetlenül a dzsekije vastag farmerébe szúrtam, mélyen a válla nehéz deltoid izmába, és azonnal lenyomtam a dugattyút a markolatig.

Keményen a falnak csapódtunk, és egy bekeretezett képet szilánkokra törtünk. Marcus vad, kétségbeesett bal ököllel lecsapott, és egy olyan ütéssel találta el az államat, amitől megreccsentek a fogaim, de a tekintete már üveges volt. A nyugtató hatalmas intravénás adagja úgy érte az alkoholtól hígult véráramba, mint egy elszabadult tehervonat.

A térdei megroggyantak alatta. Lecsúszott a falon, zsíros és izzadságfoltot hagyva maga után, mérgező káromkodásai összefüggéstelen, hanyag motyogássá olvadtak, mielőtt az álla végre a mellkasához ért.

Felkavarodott a mellkasom, és egy vékony vércsíkot törölgettem le felrepedt ajkamról. Berúgtam a vadászkést az ágy alá, és kétségbeesetten visszafordultam a nővéremhez.

Sára sírt, de a könnyein keresztül mosolygott.

– Mindig is olyan… gyors voltál a kezeiddel – suttogta elcsukló hangon.

Odaszaladtam hozzá, és kétségbeesetten ellenőriztem a monitorait. Az életértékei romlottak. Gyorsan. „Vége van, Sarah. Hívom a kórház biztonsági szolgálatát. A rendőrség örökre elviszi. Soha többé nem fog bántani sem téged, sem a gyerekeket.”

Gyengén megrázta a fejét, és igyekezett nyitva tartani a szemét. – Nate. Nézd… a táskámat… az oldalsó zsebet.

Benyúltam a padlón heverő ütött-kopott, foltos vászontáskájába. A kis oldalsó zsebben egy nehéz, hideg ezüst medálra bukkantam. Kihúztam, és újra összetört a szívem. Azonnal felismertem. Az a medál volt, amit az első kollégiumi fizetésemből vettem neki a tizenhatodik születésnapjára.

– Vigyázz magadra! – suttogta, hangja alig hallható suttogássá halkult. A szívmonitor ritmikus sípolása lassulni kezdett, a dobbanások közötti szünetek ijesztően megnyúltak. – Mondd meg az én bátor, gyönyörű lányomnak… mondd meg neki, hogy anyu nyert.

Törékeny kezét mindkét kezemben tartottam, és szorosan a homlokomhoz szorítottam, miközben a gát végre átszakadt, és szabadon folytak a könnyeim. „Elmondom neki, Sarah. Megígérem. Megígérem.”

Sarah lehunyta a szemét, arcáról végre eltűnt az évekig tartó fájdalom, félelem és feszültség, helyét mély béke vette át. A mellette lévő gép hosszú, tompa, folyamatos hangot adott ki.

A húgom eltűnt.