Perceken belül a szobát megtöltötték a pánikba esett kórházi biztonsági őrök és a felfegyverzett portlandi rendőrök. Szorosan bilincsben vonszolták el az erősen altatott, nyáladzó Marcust. De ahogy két nagydarab rendőr vonszolta be a holttest súlyával az ajtón, a feje hátrabilincselt. A tekintete találkozott az enyémmel, és egy rémisztő pillanatra úgy tűnt, hogy az altató hatástalan. Tiszta, mérgező gyűlölet villant a tekintetében.

– Azt hiszed, vége, doki? – kérdezte dadogva, miközben véres, pszichotikus mosoly terült szét az arcán, felfedve elszíneződött fogait. – Én vagyok a biológiai apjuk. Vannak barátaim a rendszerben. Vannak jogaim. A bíróság vissza fogja adni nekem a gyerekeimet. Várj csak.

5. fejezet: A bürokratikus pokol

A következő két hónap egy brutális, gyötrelmes alászállás volt egy bürokratikus pokolba, ami jobban próbára tette az ép eszemet, mint bármelyik maratoni műtét.

A húgomat egy csendes, napsütötte domboldalon temettem el, ahonnan rálátni a tóra, ahol gyerekkorunkban játszottunk, messze a várostól, amely megölte. Lilyt és az ikreket végleg hazahoztam, erődítményem hideg, steril vendégszárnyát pedig szétszórt játékok, hirtelen nevetés és gyötrő éjszakai rémületek kaotikus, vibráló szentélyévé változtattam.

Nekem, az emberi idegrendszer feltérképezőjének, meg kellett tanulnom, hogyan vágjak mogyoróvajas szendvicseket pontos, kéreg nélküli háromszögekre. Megtanultam, hogyan nyugtassak meg egy sikoltozó kisgyereket hajnali 3-kor, ringatva őket, amíg a rossz álmok el nem múlnak. Megtanultam, hogyan szeressek teljes mértékben, a klinikai fenntartások nélkül, amelyekre egész életemben támaszkodtam.

De egy sötét, fojtogató felhő lebegett törékeny, nehezen kivívott békénk felett. Marcus Kane kifizette az óvadékot.

A sürgősségi gyámsági tárgyalásra egy komor, esős kedden került sor Seattle belvárosában . A tárgyalóterem egy hatalmas, félelmetes, sötét mahagóni és csiszolt márványból készült színházterem volt, teljesen hidegnek és közömbösnek éreztem a tétben forgó életeket. Mereven ültem a kérelmezők asztalánál. Lily makulátlan, vasalt sötétkék ruhában ült mellettem, apró, remegő kezével olyan erősen szorította az enyémet, hogy a bütykei vakfehérek voltak.

A széles folyosó túloldalán Marcus ült. Felfordult tőle a gyomrom. Teljesen józan volt, simára borotvált, és olcsó, de jól szabott öltönyt viselt. A haja hátra volt fésülve. Tökéletesen játszotta a tragikus, gyászoló, félreértett özvegyembert.

Az ügyvédje, egy ragadozó cápa vékony csíkos öltönyben, aki arról ismert, hogy családokat tizedel meg a bíróságon, teátrális támadással kezdte meg a munkáját. Fel-alá járkált a folyosón, és nem úgy festett le, mint egy megmentő, aki szembeszállt a hóviharral, hanem mint egy arrogáns, irányító, elitista milliárdos orvos, aki mindig is megvetette Marcust tiszta klasszicista sznobizmusból.

„Dr. Pierce úgy hiszi, hogy a pénze jobb szülővé teszi” – harsogta az ügyvéd. Azt állította, hogy Sarah tragikusan paranoiás volt, előrehaladott stádiumú rák okozta pszichózisban szenvedett, és ártatlan gyermekeit egy tragikus téveszme miatt halálos viharba sodorta. Az életbiztosítások? Egy apa bölcs pénzügyi lépése, aki előre látta felesége tragikus halálát, amit egy féltékeny bátyja elferdített.

Ezután Marcus ügyvédje behívta a sztártanújukat: Mrs. Gable-t , a megyei gyermekvédelmi szolgálat vezető beosztású, nagy tiszteletnek örvendő szociális munkást.

Mrs. Gable ült a tanúk padján, kezeit gondosan összekulcsolva az ölében, a szakmai aggodalom undorító paródiájaként. „Az elmúlt hónapban alaposan kikérdeztem Mr. Kane-t” – vallotta, miközben megigazította olvasószemüvegét. „Gyászoló, szerető apa, aki nyíltan beismeri, hogy korábban kisebb alkoholproblémái voltak, de teljesen józan volt, és terápiára járt. Dr. Pierce aktáját is alaposan áttekintettem. Dr. Pierce nőtlen, heti nyolcvan órát dolgozik a kórházban, és dokumentáltan elidegenítette a gyermekek anyját a férjétől. Szakmai, szakértői véleményem szerint a gyermekek biológiai apjukhoz való elhelyezése, szokásos állami felügyelet mellett, mindenképpen a legjobb érdekükben áll a családi egység megőrzése érdekében.”

Halk, elítélő morajlás futott végig a zsúfolt galérián. Az ügyvédem, egy Davis nevű tapasztalt, általában rendíthetetlen családjogi szakértő, dühösen firkált sárga jegyzettömbjébe, összeszorított állkapcsában egy izom remegett.

– Hazudik – suttogtam dühösen Davisnek. – Marcus megvette. Muszáj volt.

– Nem tudjuk bizonyítani, Nate – motyogta vissza Davis komoran. – Tökéletesen kihasználja a rendszert. A biológiai jogok megvonásához szükséges bizonyítási teher hatalmas.

Kétségbeesésemben arra kértem a bírót, hogy engedje Lilyt beszélni. Nem akartam, hogy a tanúvallomás traumáján menjen keresztül, de előző este bátran kitartott mellette. Ott állt a hatalmas bírói pulpitus előtt – olyan kicsi, de hihetetlenül elszánt volt –, és megpróbálta elmondani az igazat a kiabálásról, a bujkálásról, a törött tányérokról és arról a rémisztő éjszakáról, amikor az anyja azt mondta neki, hogy meneküljön az életükért.

De Marcus ügyvédje azonnal közbeszólt. „Tiltakozás! Tisztelt Bíróság, ez szörnyű. Ezt a gyereket egyértelműen egy hatalmas erőforrásokkal rendelkező férfi idomította és manipulálta, akinek jól dokumentált bosszúja van az ügyfelem ellen. Egy traumatizált hétéves kislányt semmiképpen sem lehet megbízható tanúnak tekinteni a biológiai apja ellen egy bíróságon.”

A bíró, egy szigorú nő, fáradt, pragmatikus tekintettel, lenézett terjedelmes jegyzeteire. Nagyot sóhajtott. Teljesen megingatva tűnt. Mrs. Gable, egy megbízható állami alkalmazott „szakértői” vallomása lesújtó, leküzdhetetlen súlyt hordozott magában.

– Dr. Pierce – mondta a bíró halkan, hangjában a véglegesség rémisztő csengése csengett. – Bár elismerem a vihar alatt tanúsított hősies fizikai tetteit, a törvény határozottan és kifejezetten a biológiai szülőket részesíti előnyben. Hacsak nincs megcáfolhatatlan, kézzelfogható, fizikai bizonyíték Mr. Kane rosszindulatára, a gyerekek végleges elvétele a bíróság hatáskörének súlyos túllépése.