Marcus önelégült, diadalmas, gonosz pillantást vetett rám a szoba túlsó végéből. Nyert. Ma felveszi őket, és egy hónap múlva tragikus „baleset” történik, és beváltja a biztosítást.

6. fejezet: Az államcsíny

A szívem kalapált a bordáim között, mint egy csapdába esett madár a mellkasomban. Lenéztem Lilyre, aki tágra nyílt, rémült zöld szemekkel bámult fel rám. Pontosan ugyanolyan szemekkel, mint az anyja.

Nate bácsi háza egy erődítmény. Nem engedi be a szörnyeket.

Egy pillanatra lehunytam a szemem. Benyúltam a zakóm mély zsebébe, és ujjaim Sarah hideg, ismerős ezüst medálját ölelték. Hetek óta magamnál tartottam, mint egy talizmánt, amely arra utal, hogy nem sikerült megmentenem őt. Éppen tegnap, miközben a dolgozószobámban políroztam, a hüvelykujjam beleakadt egy mikroszkopikus, rejtett kapocsba a medál hátulján. Nem csak egy ékszer volt. Sarah mindig is okosabb volt, mint Marcus.

Felálltam, és hangos, agresszív sikoly kíséretében hátratoltam a nehéz faszékemet, ami elnémította a mormogó tárgyalótermet.

„Dr. Pierce, azonnal üljön le!” – figyelmeztette a bíró, és felemelte a kalapácsát.

– Tisztelt Bíróság – mondtam, és a hangom visszhangzott a magas mennyezetről, szilárdan, határozottan, és ugyanúgy uralta a termet, ahogy a műtőmet is. – Van még egy tanú. Aki ma fizikailag nem tudott itt lenni, de pontosan előre látta, mit fog ez a férfi tenni a gyermekeivel.

Kinyitottam a medált, kinyitottam a titkos rekeszt, és kihúztam egy apró, fekete micro SD-kártyát.

A tárgyalóteremben mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy a végrehajtó, bizonytalanul nézve a bíróra, odalépett az asztalomhoz, elvette az SD-kártyát, és behelyezte a bíróság multimédiás rendszerébe. A mahagóni falakra szerelt nagy, lapos képernyők életre keltek.

Egy pillanatig csak statikus kép látszott. Aztán egy szemcsés kép jelent meg.

Sarah volt az

A videót egyértelműen a lakókocsijuk félhomályos, szűkös fürdőszobájában rögzítették, a zuhany hangos, zuhogó zaja elnyomta a hangját, amit nem tudott hallani az ajtó előtt állótól. Teljesen rémültnek tűnt, arca lilás és sárga zúzódásokkal tarkított, miközben a mobiltelefon kameráját közel tartotta az arcához.

Lily hangosan felnyögött a csendes szobában, arcát az oldalamba temette. Szorosan átkaroltam, hogy megvédjem.

„Sarah Kane vagyok” – töltötte be a szobát halott nővérem digitális, visszhangzó hangja, amitől minden jelenlévőnek hideg futott végig a gerincén. „Ha ezt nézitek, az azt jelenti, hogy halott vagyok, és Marcus megpróbálja elvenni a gyerekeimet. Nem hagyhatjátok. Meg fogja ölni őket.”

Marcus félig kipattant a székéből, a gyászoló apa maszkja teljesen leszakadt róla. „Tiltakozás! Ez egy hamisítvány! Ez egy mesterséges intelligencia általi mélyhamisítás! Azért csinálta ezt, hogy beskatulyázzon!”

– Üljön le és fogja be a száját, Mr. Kane, különben bekötözem a száját és odaláncolom ahhoz a székhez! – csattant fel dühösen a bíró, rémülten a képernyőre szegezve a szemét.

A videón Sarah egy kicsi, viharvert, fekete jegyzetfüzetet – egy főkönyvet – tartott a kezébe. „Marcus több mint egymillió dollárral tartozik egy Portlandben működő illegális szerencsejáték-szindikátusnak. Múlt héten azzal fenyegették, hogy eltörik a lábát. Arra kényszerített, hogy dokumentumokat írjak alá. Életbiztosítási kötvényeket Lilyre, Owenre és Ethanre. Azt mondta nekem… azt mondta nekem, hogy a gyerekekkel állandóan történnek balesetek, és ez az egyetlen módja annak, hogy kiegyenlítsék az adósságot.” Sarah elfojtott egy szívszaggató zokogást, és megtörölte az orrát. „Meg fogja ölni őket. Megpróbáltam a rendőrséghez fordulni, a gyermekvédelmi szolgálathoz. De megvette Mrs. Gable-t a gyermekvédelmi szolgálatnál, hogy hagyja figyelmen kívül a jelentéseimet, és elássa az aktáimat. A nő a bérszámfejtésén van. Minden benne van ebben a főkönyvben.”

A kamera bizonytalanul lefelé pásztázott, hogy megmutassa a jegyzetfüzet nyitott oldalait, amelyeken tisztán láthatóak voltak a dátumok, a kifizetések, a szerencsejáték-tartozások és egy adott, ismétlődő havi készpénzátutalás egy „M. Gable – CPS” számlára.

– Kérlek – Sarah egyenesen a lencsébe nézett, zöld szeme mintha átfúrta volna a digitális képernyőt, át az időn és a halálon, hogy megtaláljon engem a tárgyalóteremben. – Nate, ha ezt látod… Nagyon sajnálom, hogy nem hallgattam meg. Bocsáss meg. Védd meg őket. Szeretlek.

A képernyő elsötétült.

Teljes, fülsiketítő csend telepedett a tárgyalóteremre. Olyan csend volt, mint egy bombarobbanásnak.

Lassan a tanúk padjára néztem. Mrs. Gable olyan sápadt volt, mint egy géppapírlap, a keze annyira remegett, hogy leejtette a szemüvegét. Megpróbált felállni, összefüggéstelenül motyogott valamit, majd visszaesett a székébe, rájött, hogy vége az életének.

Marcus már nem próbálta meg az áldozat szerepét játszani. A látszat eltűnt. Egy torokhangú, állatias, dühös ordítással átrontott a védelem asztalán az ügyész felé, és játékként lökte félre a nehéz faszékeket.

„Az enyémek! Az én tulajdonom! Nem veheted el, ami az enyém!” – sikította, nyakán kidudorodtak az erek, ajkán ömlött a nyál.

Két lépést sem tett meg. Három felfegyverzett bírósági helyettes leteperte a márványpadlóra, és leteperték, miközben csapkodott, rúgott és szidta a nevemet.

A bíró úgy csapott le a kalapácsával, mint a mennydörgés, arca kipirult a dühtől. „Rend! Rend a bíróságon! Bírósági végrehajtó úr, azonnal vegye őrizetbe Mr. Kane-t. A bíróság teljes körű, azonnali állami vizsgálatot rendel el a vádakkal, a biztosítási csalással és Mrs. Gable korrupt magatartásával kapcsolatban, akinek nem szabad elhagynia az épületet.”

A bíró lenézett rám, szigorú arckifejezése mélységes áhítattá és tiszteletté enyhült.