„Claire, van valami a családodban, amit soha nem kellett volna felfedezned.”

Egy pillanatra elfelejtettem, hogyan kell lélegezni.

A boríték túl nehéznek érződött a kezemben, mintha a benne lévő papírt kőből préselték volna pép helyett. Körülöttem a büfé teljes csendben maradt. Még a fritőz is mintha halkabban sziszegett volna, és a bejárati ajtó feletti csengő, amely megszólalt, amikor Harrison Cole belépett, még mindig kissé lengett a feszült levegőben.

A fényképről a dokumentumokra néztem, majd vissza rá.

„A családom?” – kérdeztem.

Vékony és ismeretlen hangon csengett a hangom.

Harrison arckifejezése megváltozott. Nem egészen ellágyult. Inkább mintha felismerte volna benne annak a súlyát, amit az előbb rám helyezett.

„Tudom, hogy ez sok” – mondta.

„Így is lehetne fogalmazni.”

A fénykép remegett az ujjaim között.

Egy nőt ábrázolt, aki egy fiatalember mellett állt egy magas ablakú téglaépület előtt. A fotó öregnek tűnt, talán huszonöt vagy harminc évesnek. A nő sötét haját lazán a tarkója mögé kötötte, egyik kezét egy mappán pihentette a mellkasán. Mosolygott, de volt valami óvatos a szemében.

Valami ismerős.

Összeszorult a torkom.

– Ő az anyám – suttogtam.

Lydia Parkernek hívták.

Az emlékeimben mindig mozgott – hajtogatott ruhákat, ellenőrizte Ethan hőmérsékletét, kisimította a hajamat iskola előtt, halkan nevetett apám szörnyű viccein. Tizenöt éves koromban halt meg egy hirtelen aneurizma következtében, és olyan csendet hagyott maga után a házunkban, ami soha nem múlt el igazán.

A képen mellette álló fiatalemberre meredtem.

Egyáltalán nem hasonlított az apámra.

Magas volt, éles vonásokkal és dús, sötét hajjal, arckifejezése fiatalsága ellenére komoly. A képen nem lehetett sokkal idősebb huszonötnél.

„Ki ő?” – kérdeztem.

Harrison nem válaszolt azonnal.

A késlekedése jobban megrémített, mint bármilyen válasz.

– Daniel Whitakernek hívták – mondta végül. – Már az üzlettársam volt, mielőtt bárki is megismerte volna a nevemet.

Ránéztem.

“Volt?”

Harrison lesütötte a szemét.

„Huszonhárom évvel ezelőtt halt meg.”

Valami végigfutott az étkezdén, egy láthatatlan kíváncsiság és kellemetlen érzés hulláma. Fájdalmasan tudatára ébredtem, hogy mindenki figyel. Marcy, a főnököm, dermedten állt a kávéfőző mellett, kezében egy kannával. Két kamionsofőr ült a pultnál, villájukat húsgombócos tányérok fölé lógatva. Egy tizenéves pár suttogott az étlapjaik mögött a sarokban.

Visszatoltam a dokumentumokat Harrison felé.

– Nem tudom, mi ez – mondtam. – De dolgozom. És a bátyám otthon vár rám. Szóval, hacsak nem a véradásról van szó…

– Az – mondta. – De Ethanről is szól.

Ez megállított.

A szívem egy erős, fájdalmas dübörgést adott.

– Mi van Ethannel?

Harrison körülnézett a büfében, majd lehalkította a hangját. – Ezt nem idegenek előtt kellene lefolytatni.

A védelmező énem olyan gyorsan ébredt, hogy alig ismertem fel magamra.

„Hat terepjáróval jöttél be a munkahelyemre, és a fél város bámult be az ablakon. Most meg magánéletre vágysz?”

Megbánás suhant át az arcán.

– Igazad van – mondta. – Rosszul kezeltem ezt a helyzetet.

Ez volt az első dolog, amit kimondott, és ami miatt kevésbé tűnt milliárdosnak a tévében, és inkább egy olcsó ohiói büfében álló férfinak, aki megpróbál helyrehozni valamit, amit már elrontott.

Marcy végre megtalálta a hangját.

– Claire – mondta óvatosan –, használhatod az irodámat.

Ránéztem. Az arca sápadt volt, de kedves.

„Még vannak asztalaim.”

„Drágám, az asztaltársaság fele elfelejtette, hogy éhes.”

Ideges nevetés futott végig a szobán, egy kicsit oldva a feszültséget.

Visszanéztem Harrisonra.

„Ha ez valami vicc…”

„Nem az.”

„Ha pénzt ajánlasz fel nekem azért, mert vért adtam, akkor nem kérem.”

A szája kissé összeszorult.

„Sejtettem, hogy ezt fogod mondani.”

„Akkor miért vagy itt?”

„Mert tartozom neked az igazsággal” – mondta. „És mert vannak emberek, akik talán nem akarják, hogy megtudd.”

A szavak úgy ülepedtek le közöttünk, mint egy elejtett gyufa.

Nem tetszett, ahogy Harrison egyik öltönyös embere finoman a bejárati ablakok felé fordult. Nem tetszett, ahogy Harrison tekintete úgy pásztázta a szobát, mintha kijáratokat méregetne. Legfőképpen az nem tetszett, hogy a „nem biztos, hogy ezt a szót” szavakat a bátyám nevével egy mondatban hallottam.

Remegő kézzel vettem le a kötényemet.

– Öt perc – mondtam.

Harrison bólintott.

De ahogy követtem őt Marcy zsúfolt hátsó irodája felé, már tudtam, hogy öt perc nem lesz elég.

Az irodában régi blokkok, kávézacc és citromos fertőtlenítő szaga terjengett. Egy ferde naptár alatt egy kis íróasztal állt, felületét számlák és alkalmazottak beosztásai rejtették. Két szék állt ott. Harrison állva maradt.

Az asszisztense – egy higgadt, ezüstszőke hajú és nyugodt szemű nő – becsukta mögöttünk az ajtót, de kint maradt.

A borítékot a mellkasomhoz szorítottam.

– Kezdd Ethannal – mondtam. – Miért mondtad ki a nevét?

Harrison lassan kifújta a levegőt.

„Amikor a kórház felvette velem a kapcsolatot a baleset után, azt mondták, hogy a donor névtelenséget kért. Először tiszteletben tartottam ezt. De aztán az orvosom valami szokatlan dolgot említett.”

Összehúztam a szemem. – A vércsoportom?

„Részben. Az AB-negatív ritka, de nem ez volt az egyetlen probléma. Volt egy marker a vérvizsgálatában. Egy örökletes enzimprofil, ami egy évtizedekkel ezelőtti magán orvosi kutatási fájlban jelent meg.”

Mereven bámultam rá.