Fél liter vért adtam, hogy megmentsek egy haldokló idegent, leragasztották a karomat, én pedig egyenesen visszamentem hamburgert sütni. Azt hittem, ennyivel le is zárult a dolog. De három héttel később hat sötétített ablakú terepjáróból álló konvoj lepte el a lepukkant ohiói étkezdém parkolóját, és Amerika második leggazdagabb embere szállt ki belőle, engem keresve. Azt hittem, azért jött, hogy köszönetet mondjon. Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy egy olyan borítékot fog a kezembe nyomni, ami darabokra zúzza mindazt, amit a családomról tudni véltem.

A terepjáró befordult a sarkon, és megállt egy zárt mosoda mögött. Harrison előrehajolt.

„Mara, vidd ki az oldalsó bejáraton keresztül!”

Rámeredtem. „Melyik mellékbejárat?”

„Az épületükben van egy a karbantartó lépcső közelében.”

„Honnan tudod ezt?”

„Mielőtt eljöttem volna az étterembe, felmértem a címét.”

A félelmemben harag lobbant fel.

„Nyomoztatok engem?”

„Meggyőztem, hogy biztonságban vagy.”

„Ezt biztonságosnak nevezed?”

– Nem – mondta. – Ezért haladunk gyorsan.

Mielőtt vitatkozhattam volna, recsegett a telefonom.

– Claire? – suttogta Ethan. – Valaki kopog.

Megfagyott bennem a vér.

„Ne válaszolj.”

„Nem vagyok az.”

A hang halkan jött a telefonból.

Kopp. Kopp. Kopp.

Lassú.

Udvarias.

Rémisztő.

– Ethan Parker? – kiáltotta egy férfihang, melyet tompa hang hallatszott az ajtó mögül. – A megyei orvosi segélyszolgálattól vagyok. Beszélnünk kell önnel a receptjeiről.

Ethan légzése megváltozott.

Még szorosabban nyomtam a telefont a fülemhez.

„Ethan, figyelj rám. A megyei hivatal nem jön éjszaka. Menj ki a mosdóba most.”

„Megyek.”

„Zárd be.”

„Megyek.”

Harrison már kiszállt a terepjáróból.

Követtem, mielőtt bárki megállíthatott volna.

– Claire – mondta Mara élesen.

De én futottam.

Az eső csapott az arcomba, és átáztatta az étkezdei egyenruhámat. A cipőm csúszkált a nedves járdán, miközben átmentem az épület mögött, és elértem az oldalsó bejáratot. Harrison emberei körülöttem mozogtak, fegyelmezetten és gyorsan, de alig láttam őket.

Csak Ethanre tudtam gondolni. Ethanra. Ethanra.

Az oldalsó ajtó belülről nyílt.

Egy magas, sötét kabátos férfi tartotta nekünk.

„Tiszta lépcsőház” – mondta.

Nem kérdeztem, hogy ki ő.

Két emeletet rohantam fel, égő tüdővel, Harrison szorosan a nyomomban. A leszállópályán hangokat hallottam a folyosó túlsó végéből.

Nyugodt hangok.

Túl nyugodt.

– Lehet, hogy jogosult sürgősségi ellátásra – mondta a férfi a lakásunk ajtaja előtt. – Nyissa ki, és elmagyarázzuk.

Aztán egy másik hang, halkabban: „Kölyök, tudjuk, hogy a húgod nincs ott.”

Elértem a folyosót.

Két férfi állt az ajtónk előtt.

Egyikük sem látszott megyei munkásnak.

Az egyik egy mappát tartott. A másik zsebre dugott kézzel, olyan mozdulatlanul, mintha jelre várna valaki.

Harrison hangja hasított be a folyosóba.

“Urak.”

Mindkét férfi megfordult.

Soha nem fogom elfelejteni az arcukon lévő tekintetet, amikor meglátták. Nem egészen meglepetés. Felismerés. Aztán számítás.

A mappát tartó férfi elmosolyodott.

„Cole úr, ez váratlan.”

– Nem neked – mondta Harrison.

A mosoly elhalványult.

Elmentem mellettük, és dörömböltem a lakásunk ajtaján.

– Ethan, én vagyok az.

A lánc zörgött. Az ajtó öt centivel kinyílt, majd szélesebbre tárult, és Ethan ott állt sápadtan, tágra nyílt szemekkel pizsamanadrágban és egy régi Cavaliers pulóverben.

Olyan erősen húztam a karjaimba, hogy zihált.

– Vigyázz! – motyogta. – Törékeny áru vagyok.

„Ne viccelj.”

– Innen tudod, hogy élek.

Még szorosabban öleltem.

A válla fölött a lakásunk pontosan úgy nézett ki, ahogy azon a reggelen hagytam: összehajtogatott takarók a megereszkedett kanapén, a mosogató mellett száradó edények, Ethan tankönyvei szétterítve a dohányzóasztalon, egy félig üres tál gabonapehely a laptopja közelében.

Rendes.

Egészen a mai estig a hétköznapi dolgok soha nem tűntek ilyen értékesnek.

Mögöttem Harrison még mindig a két férfival szemben állt.

„Ki küldött téged?” – kérdezte.

A mappát tartó férfi mindkét kezét kissé felemelte.

„Csak azért vagyunk itt, hogy információkat szolgáltassunk.”

„Este fél tízkor?”

„Az irodánk szokatlan nyitvatartási időben dolgozik.”

Mara megjelent a lépcső tetején, kezében a telefonnal.

– Úton vannak a rendőrök – mondta a nő.

Ez arra késztette a második férfit, hogy megváltozzon.

Az első megtartotta a mosolyát.

„Nincs erre szükség. Ms. Parker, elnézést kérünk a kellemetlenségért.”

Megfordultam, továbbra is Ethan karját fogva.

„Tudod a nevem?”

– Természetesen – mondta. – Édesanyád megkért minket, hogy foglalkozzunk bizonyos ügyekkel.

A folyosó elcsendesedett.

Harrison tekintete élesebbé vált.

„Mit mondtál?”

A férfi tekintete rávillant, majd vissza rám.

„Lydia Parker nagyon óvatos volt. Megértette, hogy egy nap kérdések merülhetnek fel. Arra utasítottak minket, hogy segítsünk a gyermekeinek elkerülni a szükségtelen zavart.”

„Azzal, hogy úgy teszel, mintha a megyéből származnál?” – kérdeztem.

A mosolya nem ért el a szeméig.

„Védőintézkedés.”

Közelebb léptem, a düh áttörte a félelmet.

„A bátyámnak szívbetegsége van. Félig halálra rémítetted.”

Valami megbánáshoz hasonló kifejezés jelent meg az arcán, de gyorsan eltűnt.

„Nem ez volt a szándékunk.”

– Akkor mi volt?

Kinyitotta a mappát, és kivett belőle egy krémszínű borítékot.

A nevem volt ráírva az elejére.

Anyám kézírásával.

Kihagyta a lélegzetem.

Claire Elise.

Nem Claire Parker.

Nem Ms. Parker.

Claire Elise.

Az anyám volt az egyetlen, aki így írta le a nevemet.

A férfi odanyújtotta.

Harrison kissé megmozdult, elállva őt.

– Ne vedd ezt el – mondta.

Róla a borítékra néztem.

“Miért ne?”

– Mert nem tudjuk, kik ők.

A mappát kezelő férfi felsóhajtott.

„Mr. Cole éveket töltött szellemek üldözésével. Óvatossága érthető, de indokolatlan.”

Harrison hangja hideggé vált.

„Azonosítsd magad.”

„Andrew Vale a nevem. Ügyvéd vagyok.”

„Kinek?”

Szünet.

„Több párt is.”

„Ez nem válasz.”

„Ez az egyetlen, amit a folyosón adhatok ki.”

Ethan egészen közel hajolt hozzám.

– Claire – suttogta –, mi történik?

Azt akartam mondani neki, hogy semmi. Azt akartam mondani, hogy menjen vissza, vegye be a gyógyszerét, és panaszkodjon a történelem leckéjére, mint bármelyik másik csütörtök este.