Ethan rám pislogott, majd egyszer felnevetett. A hang félbeszakadt.
Átkaroltam.
Egy ideig csak ültünk így.
Harrison nem szakította félbe.
Végül Ethan ránézett.
„Te tényleg Harrison Cole vagy?”
„Az vagyok.”
„Élőben idősebbnek látszol.”
– Ethan – mondtam.
Harrison szája megrándult. – Rendben van.
Ethan a konyha felé biccentett. – A milliárdosok isznak csapvizet?
„Amikor szükséges.”
„A csapvizünknek karaktere van.”
„Megkockáztatom.”
Abszurd volt. Az egész. Harrison Cole a konyhánkban állt egy pislákoló fénycső alatt, és az egyik össze nem illő poharunkból iszott, miközben a bátyám csendben méregette, mint egy helyettes tanár.
De az abszurditásnak van egy olyan tulajdonsága, hogy gyorsabban elviselhetővé válik, mint a terror.
Felálltam.
„A levélben az állt, hogy van egy kulcs, ahol apa a régi horgászcsalijait tartotta.”
Ethan a folyosói szekrény felé nézett.
Hónapok óta nem nyitottuk ki a felső polcot.
Apánk, Mark Parker, elméletben jobban szerette a horgászatot, mint gyakorlatban. Horgászládái, botjai, gumicsizmái és ritkán látogatott tavak térképei voltak. Miután meghalt egy téli autópálya-balesetben, a holmijainak nagy részét elpakoltam, mert nem bírtam elviselni a látványukat. De egy horgászláda ott maradt a szekrényben, karácsonyfadíszek és egy régi porszívó mögött eltemetve.
Odahúztam egy széket és felmásztam.
Por borította a polcot. Köhögve arrébb tettem a dobozokat. A kezem a horgászláda fém fogantyújára fonódott, és egy pillanatra újra tizenöt éves lettem, néztem, ahogy apám letérdel a bejárati ajtóhoz, és úgy tesz, mintha nem sírna, mielőtt elindul a kórházba, ahol anyám soha nem fog felébredni.
Lehoztam a dobozt.
A retesz nyikorgott.
Bent kifakult csalik, összegubancolódott horgaszdamin, rozsdás horgok és egy kis fénykép volt apámról, amint egy gyanúsan élelmiszerboltban vásárolt süllőt tart a kezében. Ethan elmosolyodott, amikor meglátta.
„Mindig azt mondta, hogy az a hal hatalmas.”
– Hatalmas volt – mondtam. – A képzeletében.
Felemeltem a műanyag tálcát.
Egy kis kulcs volt aláragasztva.
Egyikünk sem mozdult.
A kulcs rézből volt, az időtől megsötétedett, és egy egyetlen szóval ellátott cédulához volt rögzítve.
Rózsafa.
Harrison közelebb hajolt.
– Rózsafa – ismételte meg.
„Tudod, mit jelent ez?” – kérdeztem.
„Talán. Daniel Whitakernek volt egy faháza a Rosewood-tó közelében. Állítólag a halála után eladták.”
Megforgattam a kulcsot a tenyeremben.
„Az volt?”
“Nem tudom.”
„Megtudhatod?”
“Igen.”
Ethan hirtelen kimerülten dőlt a kanapénak.
„Remek. Titkos faház. Rejtett doboz. Hátborzongató ügyvéd. Anya levele. Van még valami, vagy ez a teljes kezdőcsomag?”
Megszokásból megérintettem a homlokát. Láza nem volt, de a pulzusa túl gyorsan vert a csuklóján.
„Pihenned kell.”
„Válaszokra van szükségem.”
„Mindkettőre szükséged van.”
Olyan arckifejezéssel nézett rám, ami jóval idősebb volt, mint tizenhét évesen.
„Claire, ha a szívügyem nem véletlenszerű, akkor mi az?”
Nem volt válaszom.
Harrison megtette.
Vagy legalábbis az egyiknek egy részét.
„Daniel kutatásai az öröklött szívfunkciós markerekre összpontosítottak” – mondta óvatosan. „Nem betegségek létrehozására. Előrejelzésükre. Megértésükre, hogy bizonyos családok miért hordoznak olyan kockázatokat, amelyeket a standard vizsgálatok nem vettek észre.”
„Akkor miért mondja anya, hogy az enyém nem véletlenszerű, mintha valami nagy titok lenne?” – kérdezte Ethan.
Harrison rám nézett, mielőtt válaszolt volna.
„Mert Daniel úgy hitte, hogy néhány orvosi adatot megváltoztattak. Családokat tévesen azonosítottak. Feljegyzéseket temettek el. Ha édesanyád hozzáférhetett volna a bizonyítékokhoz, Ethan diagnózisa összefüggésben állhatott volna egy nagyobb mintázattal.”
Ethan csendben emésztette fel ezt a gondolatot.
„Szóval nem vagyok különleges” – mondta. „Én csak papírmunka vagyok.”
– Nem – mondta Harrison határozottan. – Maga is csak ember. A papírmunka talán megmagyarázza, hogy mások mit mulasztottak el megtenni Ön helyett.
Ez a válasz meglepett.
Ethant is meglepte ez.
Lenézett a kezeire.
„Majdnem elfogytak a gyógyszereim” – mondta.
– Ma este vettem fel őket – mondtam neki. – A táskámban vannak.
„Tizennégy órát dolgoztál, és mégis kórházba jártál.”
„Ez az, amit csinálok.”
– Tudom – mondta ellágyult hangon. – Ez a probléma.
A szavak egyenesen áthatoltak rajtam.
Újra leültem mellé.
„Ethan…”
„Dupla műszak után adtál vért egy idegennek. Aztán hazajöttél, és valószínűleg kekszet ettél vacsorára, hogy ne vegyem észre, hogy kifogytunk a bevásárlásból.”
Elfordítottam a tekintetemet.
Harrisonnak volt annyi tisztessége, hogy alaposan szemügyre vegye a padlót.
Ethan szeme csillogott, de a hangja nyugodt maradt.
„Elegem van abból, hogy én vagyok az oka annak, hogy nem kapsz életet.”
„Te vagy az életem.”
„Ez túl nagy nyomás.”
Ez olyan dolog volt, amit sosem mondtunk ki, mert ha kimondjuk, az megrepesztené a minket összetartó gondos szerkezetet.
A bátyám mindig is az volt, akit védtem. Aki köré szerveztem az időmet. Aki miatt aggódtam. De ott ülve a halvány lakásvilágítás alatt, megláttam valamit, amit eddig nem vettem észre: engem is cipelt. Bűntudatot cipelt. Azt a tudatot, hogy minden számla, minden elmulasztott óra, minden kimerült mosoly hozzá vezetett vissza.
Megfogtam a kezét.
„Nem vagy teher.”
„Tudom, hogy így gondolod.”
„Tudom.”
Remegett a szája.
„Csak azt akarom, hogy legyen valami, ami a tiéd.”
A tenyeremben lévő kulcsra néztem.
Talán, most először, valami mégis az volt.
Harrison telefonja rezegni kezdett.
Félrelépett, hogy válaszoljon, de túl halkan beszélt ahhoz, hogy halljam. Az arca megváltozott, miközben hallgatta.
Amikor visszatért, egyenesen rám nézett.
„A Rosewood-i ingatlant soha nem adták el.”
