Fél liter vért adtam, hogy megmentsek egy haldokló idegent, leragasztották a karomat, én pedig egyenesen visszamentem hamburgert sütni. Azt hittem, ennyivel le is zárult a dolog. De három héttel később hat sötétített ablakú terepjáróból álló konvoj lepte el a lepukkant ohiói étkezdém parkolóját, és Amerika második leggazdagabb embere szállt ki belőle, engem keresve. Azt hittem, azért jött, hogy köszönetet mondjon. Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy egy olyan borítékot fog a kezembe nyomni, ami darabokra zúzza mindazt, amit a családomról tudni véltem.

Harrison megfordult. – Milyen fajta?

„Épp most érkezett egy helyi riporter. Még kettő úton van. Valaki közzétett egy videót, amelyen belépsz az étterembe.”

Persze, hogy megtették.

Egy olyan városban, ahol semmi sem történt a péntek esti focimeccseken és a templomi süteményvásárokon kívül, hat fekete terepjáró és Harrison Cole, aki besétált egy étkezdébe, gyakorlatilag tűzijátéknak tűnt.

Harrison rám pillantott.

„Sajnálom.”

Majdnem elnevettem magam. „Ezt mondogatod folyton.”

„Mert folyton indokokat adok neked.”

Ez minden ellenére őszintének tűnt.

Visszatettem a dokumentumokat a borítékba.

„Haza kell mennem.”

„Majd én elviszlek.”

“Nem.”

„Claire…”

„Azt mondtam, hogy nem.”

Összeszorult az állkapcsa, nem dühtől, hanem csalódottságtól. „Nem érted. Amint felkerül a neved az internetre, az emberek kérdezősködni fognak.”

„Az emberek már eleve kérdezősködnek. Azt kérdezik, miért dolgozom annyit. Miért hiányzik Ethan az iskolából. Miért lakunk még mindig ugyanabban a lakásban, miután a mennyezet kétszer is beázott. A kérdések nem ijesztenek meg.”

„Ezek talán.”

Találkoztam a tekintetével.

„Akkor inkább telefonálnod kellett volna, ahelyett, hogy felvonulást hoztál.”

Harrison Cole most először látszott igazán megszégyenültnek.

Marcy megjelent az iroda előtt, a kezét tördelve.

„Claire, drágám, vannak odakint emberek kamerákkal.”

Lehunytam a szemem.

Az éjszaka már túl nagyra nőtt ahhoz, hogy befogadjam.

– Kimegyek hátulra – mondtam.

Harrison asszisztense megszólalt. – Két férfi van a sikátor közelében.

Ránéztem.

„Riporterek?”

A nő habozott.

“Nem.”

A szoba elcsendesedett.

Harrison arckifejezése azonnal megváltozott. A hála eltűnt. A bizonytalanság szertefoszlott. Csak a koncentráció maradt – hideg, begyakorolt ​​és félreérthetetlenül komoly.

„Írd le őket” – mondta.

„Sötét szedán. Sajtómegbízó nem látható. Az egyikük lefényképezte a hátsó kijáratot.”

Kiszáradt a szám.

– Talán csak kíváncsiak.

– Talán – mondta Harrison, bár a hangjából világosan kiderült, hogy ezt nem hiszi el.

Egy pillanatig senki sem mozdult.

Aztán megszólalt a telefonom.

A hangtól összerezzentem.

Ethan neve jelent meg a képernyőn.

Túl gyorsan válaszoltam.

– Ethan?

– Claire? – A hangja halk és feszült volt.

Minden összeszorult bennem.

„Mi a baj?”

„Egy férfi áll a lakáson kívül.”

A szoba mintha eltűnt volna a lábam alatt.

„Milyen férfi?”

„Nem tudom. Már úgy húsz perce ül egy autóban az utca túloldalán. Először azt hittem, semmi baj, de aztán kiszállt, és kétszer is elment az épület mellett. Claire, történt valami?”

Olyan erősen szorítottam a telefont, hogy fájtak az ujjaim.

„Zárd be az ajtót.”

„Zárva van.”

„Ellenőrizd a láncot.”

„Megtettem.”

„Menj a mosdóba. Vidd a gyógyszereidet és a telefonod. Maradj távol az ablakoktól.”

Harrison már mozdult is. Intett az asszisztensének, aki kilépett, és gyorsan beszélni kezdett a fejhallgatóba.

– Claire – mondta Ethan, és a félelem áttörte a nyugalmát. – Megijesztesz.

„Tudom. Sajnálom. Csak tedd, amit mondtam.”

„Hazajössz?”

Harrisonra néztem.

Bólintott egyszer.

– Igen – mondtam Ethannak. – Jövök.

Az autóút a lakásomhoz eső csíkozta üvegfelületek és fényszórók fényében történt.

Utáltam, hogy Harrison Cole terepjárójában ültem. Utáltam a bőrüléseket, a csendes sofőrt, az utastér drága illatát. Utáltam, hogy bennem nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a rozsdás Hondámban a repedt szélvédőjével és a szeszélyes fűtésével.

Harrison velem szemben ült, és csak akkor szólt, ha feltétlenül szükséges volt.

Az asszisztense, akinek a nevét Marának tudtam meg, halkan koordinálta a feladatokat az első utasülésről. Soha nem emelte fel a hangját. Valahogy ettől minden komolyabbnak tűnt.

Végig telefonon tartottam Ethant.

– Mondd el, mit látsz – mondtam.

– Most semmi – suttogta. – De az autó még mindig ott van.

„Milyen színű?”

„Szürke. Talán kék. Nehéz megmondani az esőben.”

“Rendszámtábla?”

„Nem látom.”

„Ne próbálkozz.”

„Nem akartam kilógni az ablakon, Claire.”

A szarkazmusa bizonytalan volt, de megnyilvánult, és majdnem összetört.

Ethan mindig humorizált, amikor félt. Tízéves korában, amikor vérvételen vették át, megkérdezte a nővért, hogy a vámpíroknak vannak-e jobb előnyeik. Tizennégy éves korában, amikor az orvos elmagyarázta neki egy napos műtét lehetőségét, Ethan megkérdezte, hogy felminősítik-e egy szuperhősös mellkaspanelre.

Szükségem volt rá, hogy folytassam a viccelődést.

Ez azt jelentette, hogy még mindig önmaga volt.

– Már majdnem ott vagyunk – mondtam.

“Mi?”

Újra Harrisonra néztem.

Tekintete kifelé szegeződött az ablakon, arcát az elhaladó utcai lámpák világították meg.

„Majd később elmagyarázom.”

– Akkor mondod ezt, amikor rosszul mennek a dolgok.

„Ezt akkor mondom, amikor bonyolultak a dolgok.”

„Ez még rosszabb.”

Akaratom ellenére majdnem elmosolyodtam.

Amikor befordultunk az utcánkba, láttam, hogy a lakóház az esőben kuporog, mintha el akarna tűnni. Három emelet, kifakult tégla, rozsdás erkélyek és pislákoló külső lámpák. Otthon, amilyen volt.

Egy szürke szedán állt az utca túloldalán.

A fényszórói ki voltak kapcsolva.

Harrison is akkor látta, amikor én.

„Vezess tovább” – mondta a sofőrnek.

– Nem – csattantam fel. – A bátyám fent van.

„Nem hagyjuk el őt.”

A terepjáró lassítás nélkül elhaladt az épület mellett. Harrison egy másik járműve kanyarodott be mögöttünk az utcára. Aztán még egy.

Mara halkan szólalt meg. – Két utas ült a szedánban.

A pulzusom dübörgött a fülemben.

Láttam a nappalink ablakát az utcáról. A függöny kissé megmozdult.

Ethan.

– Mondd meg neki, hogy maradjon nyugton – mondta Harrison.

„Már megtettem.”