A kezemben lévő boríték nehezebbnek érződött, mint amennyire a papírnak joga volt.

A benti fényképen anyám egy fehér kőépület előtt állt, amit még soha nem láttam. Fiatalabb volt, mint emlékeztem rá, talán a húszas évei végén járhatott, sötét haját hátrafésülve, ideges mosollyal az arcán. Mellette egy férfi állt, akit nem ismertem fel.

Magas.

Kedves szemek.

Egyik keze védelmezően egy halom mappa tetején nyugszik.

A fénykép hátulján, anyám félreismerhetetlen kézírásával, négy szó állt:

Claire-nek és Ethannek.

Elgyengültek a térdeim.

„Mi ez?” – kérdeztem újra, de ezúttal alig értettem, mire a hangom kijött.

Harrison nem válaszolt az étteremben.

Ehelyett körülnézett a megdöbbent vendégeken, a pult mögött dermedten álló szakácsokon, a főnökömön, aki félig tátott szájjal állt.

Aztán a tekintete visszatért rám.

– Ennek a beszélgetésnek magánügynek a helye – mondta gyengéden. – És a bátyádnak is ott kell lennie.

Ethan említésére még erősebben szorítottam a borítékot.

„Mi köze ehhez Ethannek?”

Harrison arckifejezése megváltozott.

Nem félelem.

Nem szánalom.

Valami óvatosabbat.

„Mindenhez neki köze van.”

Vissza kellett volna utasítanom. Ott kellett volna követelnem a válaszokat a kávégép és a pitepult között. De elég volt Harrison Cole arcára pillantani, és tudtam, hogy nem azért jött, hogy milliárdosokat játsszon, vagy alamizsnát osztogasson egy szép címlapért.

Úgy nézett ki, mint aki valaki más ígéretét hordozza.

És valahogy ez az ígéret anyámhoz tartozott.

Húsz perccel később az egyik fekete terepjáró hátuljában ültem, még mindig az étkezdei kötényemet viselve, a hajam olajsütő illatú volt, míg Harrison csendes türelemmel ült velem szemben.

A sötétített ablakon kívül Cleveland látványa elmosódott a nedves járda és a közlekedési lámpák csíkjaiban.

Háromszor hívtam Ethant, mire felvette.

– Claire? – álmos volt a hangja. – Jól vagy?

– Hazamegyek – mondtam. – És hozok valakit.

Csend.

„Mit jelent ez?”

Harrisonra néztem.

Bólintott egyszer, megengedve, hogy annyit mondjak, amennyire szükségem van.

– Anyáról van szó – suttogtam. – És talán a szívedről is.

Ethan egy hosszú pillanatig nem szólt semmit.

Aztán eltűnt a hangjából az álom.

„Kész leszek.”

Amikor elértük a lakóházunkat, a kontraszt szinte zavarba ejtett.

A terepjáró a repedezett járda és egy pislákoló biztonsági lámpa mellett állt meg. A lépcsőn nedves szőnyeg és régi festék halvány szaga terjengett. Az ajtónk beragadt, mint mindig, mielőtt egy vállmozdulattal kinyílt.

Ethan a nappaliban állt melegítőnadrágban és egy régi vágású kapucnis pulóverben, sápadt, de éber arccal. Megpróbált egyenesebben állni, amikor meglátta Harrisont.

A milliárdos ítélkezés nélkül körülnézett a lakásunkban. Tekintete végigsiklott az asztalon heverő orvosi számlák halmán, a mosogató melletti gyógyszertartón, a használt, egyik lábát hiányzó, könyvekre támasztott kanapén.

Aztán Ethanre nézett, és valami megenyhült benne.

– Úgy nézel ki, mint ő – mondta Harrison halkan.

Ethan összevonta a szemöldökét. – Ki?

„Az édesanyád.”

A szoba elcsendesedett.

Letettem a borítékot a konyhaasztalra.

– Kezdj el beszélni – mondtam.

Harrison levette a kabátját, és lassan leült, mintha tudná, hogy ettől a ponttól kezdve minden szó valami törékeny dolgot törhet össze.

– Az édesanyád neve nem csak Linda Parker volt – mondta. – Mielőtt eltűnt a nyilvános nyilvántartásból, a hivatalos neve Linda Vale volt.

Ethannal összenéztünk.

Soha életemben nem hallottam még ezt a nevet.

– Kutatáskoordinátor volt – folytatta Harrison. – Zseniális. Óvatos. Az a fajta ember, aki olyan dolgokat is észrevett, amiket mindenki más nem vett észre. Huszonöt évvel ezelőtt egy kis orvosi kutatási alapítványnál dolgozott, a Vale Heart Initiative-nél.

„Anyukám orvosi kutatásban dolgozott?” – kérdezte Ethan.

Harrison bólintott. – Igen.

Egyszer nevettem, de abban semmi humor nem volt.

„Anyánk éjszakai műszakban dolgozott egy gyógyszertárban. Kuponokat vágott. Olyan autót vezetett, ami piros lámpánál leállt. Soha nem beszélt egy szót sem az orvosi kutatásokról.”