Finn hangtalanul sírt, könnyei tiszta csíkokat hasítottak az arcán lévő koszba. Megpróbált visszahúzódni, de a férfi szorítása teljes erőből tartotta.

Aztán a tekintetem megakadt azon a részleten, ami az utolsó maradványait is lerombolta az önuralmamnak.

Finn bal alkarja körül egy vastag, fényes ezüstös ragasztószalag volt szorosan tekerve, mélyen belevágva sápadt bőrébe.

A férfi közelebb tolta Finn kezét a füstölgő öntöttvashoz.

A látásom hegyesre szűkült. A szerkezet dübörgése visszatért a fülembe, mindent elnyomva. Nem gondolkodtam. Csak mozdultam.

3. fejezet: A perzselő igazság

„Hé!” – ordítottam, a hang ősi erőszakkal szakadt fel a mellkasomból. Három hatalmas lépéssel átvágtam a konyhán, és a zseblámpát a pultra ejtettem.

A félmeztelen férfi meglepetten felnézett. Úgy lökte félre Finnt, mint egy rongybabát. Finn leesett a fellépőről, és keményen az alsó szekrényeknek csapódott.

A férfi felém állt, mellkasa zihált, keze ökölbe szorult. Könnyedén öt centivel magasabb volt nálam és huszonöt kilóval nehezebb, de abban a pillanatban úgy éreztem, mintha le tudnám tépni egy Mack teherautó lökhárítóját.

„Ki a fene maga?” – köpte a férfi, miközben olajfoltos ruhámat és vad tekintetemet méregette.

Teljesen figyelmen kívül hagytam. Térdre rogytam, és a mellkasomhoz emeltem Finnt. Hevesen remegett, apró szívverése úgy vert a kulcscsontomnak, mint egy csapdába esett madár. Könnyebb volt, mint egy zsák fúrószerszám, bordái kirajzolódtak vékony inge alatt.

– Wade vagyok – vicsorogtam, és felálltam, Finnt a hátam mögött védve. – Ez az én házam. Ki a fene maga ?

Mielőtt a tetovált férfi válaszolhatott volna, a bejárati ajtó hirtelen kitárult, és a gipszkartonnak csapódott.

Brandi lépett be. Kissé imbolyogva állt, szűk koktélruhát viselt, ami rendkívül furcsán festett egy kedd estéhez képest. Hullámokban áradt belőle az állott kaszinófüst és a savanyú, felsőkategóriás italok szaga.

A konyha bejáratánál megállt. Egy pillanat töredékéig nyers, szűretlen pánik suhant át az arcán. De aztán, amilyen gyorsan csak megjelent, a meglepetés gonosz, kiszámított pillantássá erősödött.

– Mit csinálsz itt? – csattant fel kissé elakadós hangon. Nem nézett Finnre. Nem kérdezte meg, hogy jól van-e. Ehelyett átment a konyhán, és védelmezően elhelyezkedett a tetovált férfi mellett, miközben a hatalmas bicepszére tette a kezét. – Nem ronthatsz csak úgy be!

„Brandi, ki ez?” – kérdeztem, miközben a hangom veszélyes, halálos suttogássá halkult.

– Dwight vagyok – mondta, hangja hisztérikus, védekező hangon csengett. – Valaki, aki tényleg itt van nekem! Hónapokra elhagysz minket, engem pedig depresszióban hagysz ebben a hatalmas, üres házban, aztán meg itt teremsz, hogy ítélkezz? Nincs jogod, Wade! Hívnom kellene a zsarukat, és kidobatnom birtokháborításért!

Lenéztem a fiamra. Arcát mélyen a vállamba nyomta, apró teste remegett a rettegéstől. Gyengéden megérintettem a karján lévő vastag ezüst ragasztószalagot, azzal a szándékkal, hogy lehúzzam.

Finn hevesen összerezzent, elfojtott egy nyöszörgést, és a mellkasához húzta a karját.

„Mi történt a karjával?” – kérdeztem ijesztően nyugodt hangon.

Dwight vigyorgott, és keresztbe fonta hatalmas karjait a mellkasa előtt. Láthatóan teljesen szórakoztatta a helyzet. „Ügyetlen a gyerek. Fogott egy forró serpenyőt, miközben te matrózt játszottál. Tanulnia kellene egy kis fegyelmet. A fiúnak egyértelműen hiányzik az apafigura.”

Léptem egyet előre, a gyilkosság utáni vágy forró és savanyú lett a torkomban.

De ahogy áthelyeztem a súlyomat, Finn közelebb hajolt, lázas lehelete forrón simogatta a fülemet. Apró kezei kétségbeesett, karmoló erővel markolták az ingemet.

– Apa – suttogta elcsukló hangon, alig hallhatóan a hűtőszekrény zümmögése miatt. – Ne idegesítsd fel! Kérlek! Ha nem eszem meg, vissza kell mennem a fészer alá.

Jéggé változott a vér az ereimben.

A fészer alatt

Lassan elfordítottam a fejem, és kinéztem a konyhaablakon a koromsötét hátsó udvarra. Odakint, a telekhatár szélén egy nehéz, fából készült tárolóhelyiség állt. Ablaktalan volt, gyakorlatilag légmentesen záródott.

Visszanéztem Dwightra. Ropogtatta az ujjperceit, és lustán, fenyegetően vigyorgott, arra biztatva, hogy üssek én először. Brandi leplezetlen megvetéssel nézett rám. Otthon is túlerőben voltam, a fiam pedig mérhetetlenül rettegett. Ha itt verekedést kezdek, Finn a kereszttűzbe kerül. Okosan kellett játszanom. Taktikai visszavonulásra volt szükségem.

– Oké – erőltettem ki magam, a szónak olyan íze volt, mint egy lenyelt pohárnak. Felemeltem a kezem, jelezve, hogy megadóan. – Oké. Igazad van. Meleg vagyok. Most szálltam le a szerelvényről. Hadd fektetem le. Majd reggel beszélünk erről.

Dwight sötét, csúnya kuncogást hallatott. – Igen. Ezt csináld, olajmester.

De ahogy hátat fordítottam nekik, és felvittem Finnt a szőnyeges lépcsőn, apró, sértetlen kezével olyan erősen szorította a galléromat, hogy kifehéredtek az ujjpercei. Nem szólt többet egy szót sem, de ahogy felértünk a lépcsőfordulóhoz, tekintete kétségbeesetten vándorolt ​​a hátsó udvarra néző ablak felé.

Megpróbált elmondani nekem egy titkot. Egy titkot, ami megölheti.

4. fejezet: A ketyegő óra

Gyötrelmes órákon át várakoztam Finn hálószobájának fullasztó sötétjében. A sarokban lévő hintaszékben ültem, ölemben tartva alvó fiamat, és hallgattam a saját házamban elkövetett erőszak hangjait.

Lent hallottam Dwight harsány, arrogáns nevetését. Hallottam Brandi elmosódott kuncogását, az üvegek csengését, az idősebb fiúk nehéz, gondtalan lépteit, ahogy a sarat követve felhúzzák a lépcsőn a vendégszobákba. Valamikor hajnali 2 óra körül a ház végre elcsendesedett, csak a központi légkondicionáló halk morgása és Dwight nehéz, ritmikus horkolása hallatszott a hálószobából.