– Ha elveszítjük a gyermekelhelyezési tárgyalást – mondta Vance halkan –, visszaszerzi őt. Dwight lafayette-i haverjai pedig gondoskodni fognak róla, hogy soha többé ne lássátok.

Éreztem, hogy hideg veríték csap ki a homlokomon. Holnap lesz a tárgyalás. Egy csapdába botlunk.

9. fejezet: A hazugságok háza

A Baton Rouge-i családi bíróság épülete steril, impozáns építmény volt, csiszolt gránitból és hideg fénycsövekből. Padlóviasz és csendes kétségbeesés szaga terjengett.

Az őrizetbe vételről szóló tárgyalás volt az utolsó csatatér.

Brandi a védelem asztalánál ült, és teljesen átalakultnak tűnt. A koktélruhák és a vastag smink eltűntek róluk. Konzervatív, halványszürke blézert viselt, haját szerény kontyba kötötte. Kezében egy zsebkendőt tartott, amivel száraz szemét törölgette, tökéletes tökéletességgel játszva a megviselt, rémült és elhagyott anya szerepét.

Az ügyvédje, egy ravasz, agresszív férfi szabott öltönyben, mérges nyelvvel, az elmúlt két órát azzal töltötte, hogy módszeresen darabokra tépte az életemet a bíró előtt.

– Mr. Hollis egy fantom apa, bíró úr – jelentette ki az ügyvéd, hangja visszhangzott a faburkolatú falakon. A szigorú arcú női bíró előtt járkált, és elutasítóan felém intett. – Elhagyja a családját a tengerért, fizetést küld, hogy feloldozza mély bűntudatát, majd féltékeny dührohamában elrabolja a saját fiát az éjszaka közepén. Vad, szörnyű bántalmazási történeteket talált ki, hogy leplezze saját hanyagságát.

– Tiltakozom – vakkantotta Vance, félig felkelve a székéről.

– Elutasítva – mondta a bíró élesen, jegyzetelve.

Brandi ügyvédje visszafordult a galériára. „A gyermek karján lévő égési sérülés egy tragikus főzési baleset volt, amelyet a helyi rendfenntartó szervek az eset estéjén dokumentáltak. És mi a helyzet a kikapcsolt telefonon lévő jegyzetekkel? Egy okos, manipulatív hamisítvány, amelyet nyilvánvalóan maga Mr. Hollis gépelt be egy motelszobában, miközben megpróbálta rávenni az ügyfelemet, hogy bűnbaknak állítsa az ügyfelemet, és kiragadjon egy gyereket az anyja szerető karjaiból.”

A nehéz faasztal szélébe kapaszkodtam, a bütykeim csontfehérré váltak. Fullasztó volt az egész igazságtalansága. Át akartam ugrani a szobán, és megfojtani a férfit. De dermedten ültem. A bíró az olvasószemüvege fölött rám nézett, arckifejezése megfejthetetlen, számító volt.

Éreztem, ahogy Finn kicsúszik az ujjaim közül. Láttam, ahogy visszarángatják abba a házba. Vissza a fészerbe.

Aztán lassan kitárult a tárgyalóterem hátsó részében található nehéz, dupla ajtó.

Vance felállt, és begombolta a zakóját. „Tisztelt Bíróság, a védelem pihenőt tartott. Van még egy utolsó tanúnk a felperes mellett. Egy tanú, aki ragaszkodott hozzá, hogy beszélni tudjon.”

A tárgyalóteremben halotti csend lett, ahogy az ajtók szélesebbre tárultak.

Finn, aki egy kissé túlméretezett sötétkék öltönyt viselt, amit egy turkálóban vettem neki, végigsétált a középső folyosón. Hihetetlenül kicsinek tűnt a hatalmas teremben, rémülten, tekintete az anyjára vándorolt, majd gyorsan elkapta a tekintetét. Apró kezei szorosan markoltanak valamit, ami mélyen a kabátja zsebében rejtőzött.

Brandi egyenesen felült, gondosan elkészített maszkja egy pillanatra lecsúszott az arcáról, mielőtt arcát színlelt rémületté változtatta.

– Ó, szegény kicsim! – jajdult fel halkan, és kinyújtotta a kezét a korláton át. – Mit tett veled?

A bíró előrehajolt, Brandire nem hallgatva, szigorú hangja jelentősen megenyhült. „Szia, Finn! Nem kell félned itt bent. Senki sem fog bántani. Fel akarsz jönni ide, és elmondani, mi történt abban a házban?”

Finn lassan felmászott a falépcsőkön a tanúk padjába. Nem nézett az anyjára. A szoba túlsó végében rám nézett.

Lassan, megnyugtatóan biccentettem neki, és minden erőmet beleadtam a szobába. Megvannálak – suttogtam.

– Nem akarok beszélni – mondta Finn a mikrofonba, vékony hangja hangosan visszhangzott a csendes szobában. – De hoztam valamit. A fészerből. Erről a részről nem szóltam apának.

Előhúzta a zsebéből a régi, repedt okostelefonomat. De a Jegyzetek alkalmazást nem nyitotta meg.

– Dwight egy nap elvette a gyíkomat, Iggyt, és kidobta – mondta Finn figyelemre méltóan nyugodt hangon, egyenesen a bíróra meredve. – Azt akartam, hogy rajtakapjam gonosz dolgokon, hogy apa higgyen nekem, amikor hazajön. Szóval fogtam a telefont, és elrejtettem a konyhapulton. A papírtörlők mögé. És megnyomtam a hangfelvétel gombot.

A védelem asztalánál Brandi arca azonnal elsápadt, és beteges, hamuszürkévé változott. Ügyvédje megdermedt, tolla a jegyzettömbje fölött lebegett.

Finn megkocogtatta a képernyőt, és a telefon apró hangszóróját közvetlenül a tárgyalóterem mikrofonja felé tartotta.

10. fejezet: A hang a sötétben

A tárgyalóterem hangszóróiból bömbölő hang statikus volt, tompa a papírtörlőktől, de a hangok teljesen összetéveszthetetlenek voltak.

Először egy nehéz dulakodás hangja. Serpenyők csörömpölése.

Aztán egy hang, amitől megállt a szívem. Egy gyermek gyötrő, magas hangú sikolya, melyet tiszta, hamisítatlan fájdalom gyötört.

„Anya! Anya, ez fáj! Kérlek, hagyd abba!”

A tárgyalóteremben mindenki felnyögött. A bíró szeme elkerekedett, tolla csattanva hullott az asztalára.

Aztán Dwight rekedtes, összetéveszthetetlen hangja szólt a hangszórókból: „Fogd már a szád, kölyök! Brandi, tűnj el a konyhából, ha nem szereted nézni. Tanulnia kell.”

Szünet állt be a felvételen. Csak Finn nyöszörgése hallatszott.

Aztán Brandi hangja hallatszott. Nem egy rémült, megtépázott áldozat hangja volt. Hideg, bosszús és teljesen józan volt.

„Csak tedd be a fészerbe, ha végeztél, Dwight. Ha hány, vagy rendetlenséget csinál, én nem takarítok. Fáj a fejem. Csak győződj meg róla, hogy Wade fizetése pénteken megérkezik, mielőtt aláírjuk azokat a papírokat.”