A hálószobám. Az ágyam.

Finn aludt, de nem volt békés pihenése. Mellkasa felszínes, szorongó lélegzetvételekkel emelkedett és süllyedt. Folyamatosan rángatózott, apró, elfojtott sírásokat hallatva.

Gyötrelmes óvatossággal fektettem le a matracára. Kivettem egy kis orvosi ollót a szomszédos fürdőszobából. A telefonomon lévő zseblámpa alkalmazással, aminek a legalacsonyabb fokozatát állítottam, óvatosan, milliméterről milliméterre lehúztam a vastag szigetelőszalagot a bal karjáról.

Úgy kellett a saját ajkamba harapnom, hogy rézízt éreztem, nehogy felsikoltsak.

Nem égési sérülés volt, mert véletlenül hozzáért egy fogantyúhoz. Nem egy forró zsírcsepp volt. Egy tökéletes, hólyagos, nyers bíborvörös kör nyomódott mélyen az alkarja érzékeny húsába. A szélei fehérre égtek.

Valaki szándékosan felmelegítette egy öntöttvas serpenyő lapos alját, és közvetlenül a nyolcéves fiam húsába nyomta, addig tartva ott, amíg a héja el nem olvadt.

Hátradőltem a sarkamra, a szoba forgott a levegőben, és mély, erőszakos hányinger öntött el. Legszívesebben végigmasíroztam volna a folyosón, lerúgtam volna a hálószoba ajtaját a zsanérjairól, és puszta kézzel agyonvertem volna Dwightot. Meg tudtam volna csinálni. Tudtam, hogy meg tudom csinálni.

De ha mégis, életem végéig az Angolai Állami Büntetés-végrehajtási Intézetbe kerülnék, Finn pedig teljes mértékben Brandi gondjaira bízva lenne.

Okosabbnak kellett lennem a dühömnél.

„A fészer alatt” – suttogása visszhangzott a fejemben.

Finn vállára terítettem a takarót, megcsókoltam a homlokát, és kisurrantam a hálószobájából, résnyire nyitva hagyva az ajtót. Leosontam a lépcsőn, elkerülve a harmadik és ötödik lépcsőfokot, amelyekről tudtam, hogy nyikorognak. Megkerültem a konyhát, és a hátsó ajtón kisurrantam a tikkasztó, párás louisianai éjszakába.

A holdat vastag viharfelhők takarták el. A hátsó udvar sötétségbe borult. Némán lépkedtem a nedves füvön át a telek végében álló fa tároló felé.

A fészer nehéz, dupla ajtaját kívülről egy hatalmas, ipari minőségű Master lakat zárta. Odaosontam a teherautómhoz, halkan kinyitottam a platón lévő szerszámosládát, és megragadtam egy kétméteres acél feszítővasat.

A kezem remegett a heves, rémisztő adrenalinlökettől. A feszítővas ellaposodott végét a lakat reteszének mögé szorítottam, a csizmámat az ajtó nedves fájához támasztottam, és teljes testsúlyommal hátravetettem magam.

A fém sikoltott. A fa szilánkokra tört. Egy hangos reccsenéssel , ami úgy hangzott, mint egy lövés a csendes udvarban, a csavarok kiszakadtak a fából.

Ledermedtem, a hátamat a fészernek nyomtam, várva, hogy felgyullad-e a villany a házban. Percek teltek el. Semmi. Csak a kabócák ritmikus zúgása hallatszott.

Kinyitottam a nehéz ajtókat. Bent fullasztó volt a levegő. Kiömlött benzin, rothadó fűnyesedék és mély, régi nedvesség szaga terjengett. Olyan volt, mint egy sütő a louisianai nyárban, mint egy fagyasztó doboz télen.

Felkattintottam a zseblámpámat, és a fénysugarat végigpásztáztam a padlón.

Térdre rogytam, és puszta kézzel végigsimítottam a durva, szilánkosra tört fa padlódeszkákon. Egyenként megkopogtattam őket. A jobb hátsó sarokban, egy kézi fűnyíró rozsdás kerekei mögött egy deszka halkan tompa puffanást hallatott . Meglazult.

Beleszúrtam a zsebkésemet a varrásba, és felemeltem a deszkát.

A padlódeszka alatt egy sekély mélyedés tátongott a porba. A mélyedés közepén, egy műanyag zacskóba csomagolva, ott feküdt a régi, deaktivált okostelefonom. Az, amelyet hónapokkal ezelőtt az íróasztalom fiókjában hagytam, mert megrepedt a képernyője, és nem volt benne SIM-kártya.

Kivettem a táskából és megnyomtam a bekapcsológombot. Egy halvány Apple logó világította meg izzadt tenyeremet.

Az akkumulátor töltöttsége 14%-on volt.

Pöccintéssel megnyitottam a képernyőt. Nem voltak játékok, nem voltak böngészők. Csak a Jegyzetek alkalmazás sárga ikonja. Megnyitottam.

Huszonhat különálló bejegyzés volt. Mindegyik a nevemmel volt ellátva.

Törökülésben ültem a fullasztó sötétségben, benzin és kosz szaga vett körül, és elkezdtem olvasni a tiszta, szűretlen horror krónikáját.

5. fejezet: A digitális szellem

A repedt képernyő fénye hosszú, torz árnyékokat vetett a fészer falaira, miközben a fiam digitális naplóját olvastam.

4. nap: Anya áthozta Dwightot. Olyan szaga van, mint a bárnak. Azt mondta, ne nézzem rá. Anya nevetett.

12. nap: Dwight fiai bedobták Iggyt a szemetesbe. Jól rátették a tetejét. Amikor elaludtak, kiástam, de el kellett rejtenem a szekrényemben. Anya látta, hogy sírok, és azt mondta, nőjek fel.

18. nap: Megint a fészerben vagyok. Nagyon sötét van. Olyan meleg van, hogy alig kapok levegőt. Százig számolok újra és újra, hogy távol tartsam a szörnyeket. Dwight azt mondja, ha zajt adok ki, örökre itt hagy.

Vakító, forró könnyek homályosították el a látásomat. Lehúztam az ujjamat, a hüvelykujjam por- és olajfoltokat hagyott az üvegen.

Aztán megláttam az utolsó üzenetet. A 26. nap volt rajta . Alig két nappal ezelőtt.

Az üzeneten csak ez állt: Ma megsérültem.

De ahogy a képernyőt bámultam, egy apró üzenet ugrott fel a billentyűzet felett – egy gyorsítótárazott előzményjavaslat a készülék prediktív memóriájából. Finn begépelt egy hosszabb mondatot, kitörölte, majd átírta a jegyzetet, hogy kevésbé hangozzon ijesztően, talán attól félt, hogy Dwight megtalálja a telefont.

Remegő kézzel használtam a „visszavonás” funkciót, karakterenként visszaállítva a törölt szöveget. A valódi bejegyzés megjelent a képernyőn.

26. nap: Dwight fogta a karomat a forró tűzhelyen, mert megpróbáltalak felhívni a konyhából a vezetékes telefonról. Anya után kiáltottam. Anya ott állt a hűtő mellett. Rám nézett, becsukta a szemét, és kiment a hátsó ajtón, hogy ne halljon. Nem állította meg, Apa. Kérlek, gyere haza. Azt hiszem, meg fog ölni.