Olyan érzés volt, mintha egy tektonikus törésvonal hevesen áttörte volna a mellkasom közepét.

Brandi nem csupán elhanyagolta. Nem csupán Dwight megfélemlítette vagy bántalmazta, hogy engedelmeskedjen neki. Aktívan és tudatosan elősegítette gyermekünk kínzását. Tétlenül állt és hallgatta, ahogy a húsa lángol, új szeretője kényelmét választva fia élete helyett.

Egy száraz gally éles reccsenése törte meg a csendet a fészer előtt.

Azonnal kikapcsoltam a telefon képernyőjét, mélyen a zsebembe dugtam a készüléket, és visszazuhantam a teljes sötétségbe.

Egy hatalmas sziluett takarta el a bejáratnál a környező holdfényt.

– Mit keresel itt a sötétben, Wade? – Dwight rekedtes, gúnyos hangja visszhangzott a szűk, párás helyiségben.

Láttam a fém tompa csillogását a jobb kezében. Egy nehéz acél csőkulcsot tartott a kezében.

– Gondoltam, kukucskálsz – kuncogott Dwight, miközben belépett a fészerbe, elállva az egyetlen kijáratomat. – Brandi azt mondta, paranoiás típus vagy. Azt hiszem, meg kell tanítanunk neked egy leckét a határokról.

6. fejezet: A csapda bezárul

Nem próbáltam érvelni. Nem beszéltem. A fészer zárt terében a szavak haszontalanok voltak.

Mélyen a földre rogytam, és mindkét csizmámmal rúgtam egyet, sarkammal telibe találva a kézi fűnyíró nehéz fém vázát. A rozsdás gép előrelendült a kerekein, és hevesen Dwight sípcsontjának csapódott.

Fájdalmasan felüvöltött, elejtette a villáskulcsot, és hátratántorodott, nekiütközött az ajtófélfának.

Nem vártam meg, hogy magához térjen. Átugrottam a fűnyírón, leengedtem a vállam, és erősen mellkason löktem, hátrafelé taszítva a nedves fűbe. Kapálózott, vadul káromkodott, de én már rohantam is a ház hátsó ajtaja felé.

Beosontam, becsaptam az ajtót, és felhúztam a nehéz reteszt. Tudtam, hogy Dwight nem törné be azonnal az üveget vagy az ajtót – nem akkora zajt csapna, mint amilyen zajt az a csendes lakóparkban csapna. Gyáva fickó volt, aki gyerekekre vadászott. Perceim voltak, mielőtt kitalált egy csendes bejutási módot.

Kirohantam a konyhaszigetre. Brandi hatalmas dizájner táskája, amit az előző bónuszpontomról kaptam ajándékba, a gránitpulton állt. Megragadtam az alját, és kiöntöttem belőle az egész tartalmát.

Ha ki akartam hívni a rendőrséget, több kellett, mint hogy a saját szavam az övék ellenében hangozzon. Meg kellett értenem, mi a fene történik a házamban.

A rúzsok, aprópénzek és gyűrött blokkok kusza kuszaságában egy vastag köteg fényes papírra bukkantam. Kaszinófilcek és a L’Auberge Kaszinó hitelkártya-kivonatai voltak.

Átfutottam az egyenlegeket. Éreztem, ahogy kifut az arcomból a vér. Harmincegyezer dollárnyi szerencsejáték-adósság, mindössze három hónap alatt felhalmozva.

De a halom alatt egy vastag, barna boríték hevert a jelzáloghitelezőnktől. Piros tintával rápecsételték a SÜRGŐS szót.

Feltéptem. Egy végrehajtási értesítés volt. Kilencven napja voltunk lejártban az elsődleges jelzáloghitel törlesztésével. A hátuljára pedig egy véglegesített dokumentum volt tűzve egy hatalmas második jelzáloghitelről, ami lényegében felemésztette a ház nyolc év alatt felhalmozott tőkéjének minden centjét.

A második jelzáloghitel aláírássorát bámultam.

Wade Hollis

Ez egy égbekiáltó, hanyag hamisítvány volt.

Az egész undorító kirakós játék élesen kirajzolódott. Brandi és Dwight nem csak úgy eljátszották a fizetésemet. Ellopták a házat. Azt tervezték, hogy kiürítik a tőkét, elveszik a készpénzt, és hagyják, hogy a bank lefoglaljon, engem és Finnt pedig az utcára dobva, abszolút semmivel. Dwight nem csak egy csavargó volt; egy parazita, és Brandi meghívta lakomázni.

Felkaptam a vezetékes telefont a falról, és tárcsáztam a 911-et.

Húsz gyötrelmes perccel később egy járőrautó villogó vörös és kék fényei világítottak be a nappali ablakain. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Felkaptam a pénzügyi dokumentumokat, a bejárati ajtóhoz rohantam, és kitártam.

Egy lafayette-i egyházközségi képviselő lépett fel a verandára.

– Tisztviselő úr, hála Istennek, hogy itt van… – kezdtem, és előrenyújtottam a papírokat.

Aztán megálltam. Elállt a lélegzetem.

Dwight a verandán állt közvetlenül a rendőr mellett, a korlátnak támaszkodva, és lazán cigarettázott. A rendőrtiszt, egy testes, idősebb férfi, himlőhelyes arccal és MILLER feliratú névtáblával , barátságosan, ismerősen megveregette Dwight vállát.

– Szóval, Wade, ugye? – kérdezte Miller seriffhelyettes vontatottan, miközben kalapja levétele nélkül belépett a házamba, és a csizmáját a szőnyegbe törölte. – Dwight hívott a mobilomon. Azt mondja, hogy kicsit megzavarodva jöttél haza a fúrótoronyból. Felébresztettél mindenkit, elkezdted szétszedni a házat, erőszakoskodni.

„Megégette a fiamat!” – kiáltottam kétségbeesetten elcsukló hangon, és remegő ujjammal Dwightra mutattam. „Nézd meg a gyerek karját! Menj fel az emeletre, és nézd meg! A feleségem pedig egy második jelzáloghitelt is hamisított erre a házra! Mindent ellopnak!”

Miller rá sem pillantott a kezemben tartott dokumentumokra. Nagyot sóhajtott, hüvelykujját a szolgálati övébe akasztotta, és teljes unalommal nézett rám.

– Na, figyelj ide, haver – mondta Miller, hangja leereszkedően vontatottá vált. – A feleséged is hívott. Azt mondja, a gyerek ügyetlen. Megsérült vacsorafőzés közben, amíg távol voltál. És mi a helyzet a pénzügyi vitákkal? Az polgári ügy. Nem az én hatásköröm. Ti srácok visszajösszetek a mély vízből, kicsit felindulásból viselkedtek, túl sokat isztok… előfordul. De ha ma este vissza kell jönnöm ide, mert te szétvered a házat, akkor bezárlak családi rendzavarásért. Érted?

Dwight elmosolyodott a cigarettája mögül, és lassan szívott egyet. – Mondtam, hogy őrült, Miller. Köszönöm, hogy kijöttél.