– Tudod, hogy már nem kell ezeket a jegyzeteket írnod ​​– mondtam halkan, és a vállamra böktem. – Itt vagyok. Mindig itt leszek.

Finn abbahagyta a gépelést, és a repedezett, világító képernyőre nézett.

– Tudom – mondta, és belekortyolt a kakaóba. – De most szeretem leírni őket. A régiek a fészerben… azok azért voltak, hogy megtalálj. Hogy megments. Ezek az újak? Csak azért vannak, hogy bebizonyítsák, még itt vagyok. Hogy nyertünk.

Testsúlyával a vállamra támaszkodott, én pedig átkaroltam, magamhoz húztam, és megcsókoltam a feje búbját.

Felém fordította a képernyőt, hogy el tudjam olvasni.

412. nap: Ma láttam anyát. Szomorú voltam, de nem sírtam. Egyáltalán nem féltem. A fészer örökre eltűnt. Apa kőből készült tűzrakóhelyet épített a régi helyére. Most már biztonságban vagyok. Nem kell többé az ajtóm előtt a földön aludnod, Apa. A szörnyek eltűntek. Ezúttal megvédtelek a felvétellel.

Lenyeltem a torkomban lévő nehéz, fájó gombócot, és visszapislogtam a forró, hirtelen csípő könnyeket. Gyengéden elvettem a kezéből a telefont, megkopogtattam a képernyőt, hogy előhívjam a billentyűzetet, és beírtam a válaszomat a bejegyzése alá.

1. nap: A szörnyek eltűntek, Finn. És soha, de soha nem térnek vissza.

Ha szeretnél még ehhez hasonló történeteket, vagy ha megosztanád a gondolataidat arról, hogy mit tettél volna az én helyzetemben, szívesen olvasom. A nézőpontod segít abban, hogy ezek a történetek több emberhez eljussanak, ezért ne félj hozzászólni vagy megosztani.