1. RÉSZ

„Ma este vacsorázni jön a főnököm. Terítsd meg az asztalt, aztán menj be a szobádba. Nem akarom, hogy így lásson… úgy nézel ki, mint egy elhagyatott nő.”

Mariana Torres mozdulatlanul állt a konyha közepén, még mindig a kezében tartva a fakanalat.

Negyvennyolc éves volt. Szinte az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy elkészítette a vacsorát, amit a férje, Alejandro Rivas háromszor is megváltoztatott: először vakondot kért, aztán sült marhahúst, végül pedig úgy döntött, hogy valami „elegánsabb” lenne jobb, hogy lenyűgözze Sergio Mendozát, a cég regionális igazgatóját, ahol dolgozott.

„Bezárkózhassak?” – kérdezte Mariana.

Alejandro fel sem nézett a tükörből, miközben megigazította az inggallérját.

– Ne csinálj belőle nagy ügyet. Hamarosan vezetői állást kapok. Sergio először jön a házba, és azt akarom, hogy minden tökéletes legyen.

– Az én házam is.

– Pontosan ezért kérek egy szívességet. Tálald fel a vacsorát, és tűnj el egy időre.

Mariana ugyanazt a görcsöt érezte, amit éveken át tanult lenyelni.

A Narvarte negyedben lévő lakás az övé volt. Még a férjhezmenetele előtt vette. Hosszú ideig elismert sebész is volt, aki órákat töltött a műtőben, és döntéseket hozott, miközben egy élet másodpercek alatt forgott a téten.

De hét évvel korábban a lánya, Lucia balesetben meghalt.

Ezután Mariana elhagyta a kórházat.

Először abbahagyta az alvást.

Aztán abbahagyta a hívások fogadását.

Később már nem ismerte fel magát a tükörben.

Alejandro mellette állt a legrosszabb hónapokban. Terápiára vitte, főzött neki, amikor nem tudott felkelni, és számos ígéretet visszautasított, hogy vele lehessen.

Marianna sosem felejtette el.

Talán ezért, amikor a támogatása szemrehányásokba kezdett átcsapni, hallgatott.

„El kellett vinnem téged.”

„Már nem az a nő vagy, akit feleségül vettem.”

“Mielőtt kritizálsz, nézz magadba.”

Évekig azt hitte, hogy a kitartás a köszönetnyilvánítás egyik módja.

Sergio Mendoza hét órakor érkezett.

Alejandro teljesen megváltozott.

Mosolygott, hangosan beszélt, kinyitott egy drága üveget, és úgy üdvözölte a főnökét, mintha tíz perccel korábban meg sem alázta volna a feleségét abban a házban.

Marianna a hálószobában maradt.

Onnan hallotta, ahogy Sergio dicséri az ételt.

– A feleséged csodálatos szakács. Kérd meg, hogy üljön le.

Néhány másodpercnyi csend következett.

– Nem teheti – felelte Alejandro. – A tragédia óta nagyon törékeny. Alig tűri az idegeneket.

Marianna felemelte a fejét.

„Biztos nagyon nehéz neked” – jegyezte meg Sergio.

Alejandro felsóhajtott.

„Nem hagysz el valakit, ha beteg. Lemondtam már utakat, megbeszéléseket, sőt munkalehetőségeket is, mert néha felhívott, és sietnem kellett vissza. Vannak hetek, amikor gyakorlatilag ki sem mozdul otthonról.”

Mariana érezte, hogy kihűl a keze.

Ez hazugság volt.

Az elmúlt két évben soha nem kértem tőle, hogy lemondjon egy utazást sem.

Egyedül ment ki.

Vásárolgattam.

Meglátogatta a nővérét.

Még olvasni is kezdett újra.

De miközben megpróbálta újjáépíteni az életét, Alejandro az irodájában mesélte a felesége történetét, aki képtelen volt nélküle élni.

Röviddel kilenc óra után Sergio elbúcsúzott.

Mariana megvárta, amíg meghallotta a bejárati ajtót, és kiment, hogy összeszedje a mosogatnivalót.

Aztán egy férfihang hallatszott mögötte.

– Bocsánat, elfelejtettem a mobilomat.

Sergio visszatért.

Amikor meglátta, megállt.

Néhány másodpercig nézte.

Aztán elsápadt.

– Dr. Torres?

Alejandro megjelent mögötte.

— Ismeritek egymást?

Sergio rá sem nézett.

Tekintete Marianára szegeződött.

– Megműtötted a fiamat.

Mariana lassan letette a tányért az asztalra.

– Mi volt a neve?

– Daniel Mendoza. Tízéves volt. Kora reggel érkezett meg egy esés után. Azt mondták nekünk, hogy valószínűleg nem éli túl.

Az emlék úgy tért vissza, mint a villámcsapás.

Egy sápadt gyerek.

Egy kétségbeesett apa.

Négy órás műtét.

– Dániel… – suttogta.

Sergio mosolygott, könnyes lett a szeme.

– Él. Huszonhárom éves.

Marianna egy pillanatra elállt a lélegzete.

-Igazán?

– És orvosnak tanul. Sebész szeretne lenni.

Sergio elővett egy névjegykártyát.

– Tizenhárom éve szeretném megköszönni.

Alejandro hátramaradt, egyre feszültebben.

Amikor Sergio végre elment, becsukta az ajtót, és a feleségéhez fordult.

– Pont akkor kellett elmenned, amikor visszajött?

Mariana értetlenül nézett rá.

– Ez aggaszt téged?

– Hónapokig építettem ki a kapcsolatot azzal a férfival.

– És hogy felépítsd, azt találtad ki, hogy rokkant vagyok.

— Ne túlozz.

– Hallottam téged.

Alejandro arca megváltozott.

– Tehát magánbeszélgetéseket is kihallgattál.

– Azt mondtad, hogy a krízishelyzetem miatt lemondod az utakat.

–Ez egy módja volt annak, hogy elmagyarázzanak bizonyos dolgokat a munkával kapcsolatban.

– De soha nem történt meg.

Alejandro szárazon felnevetett.

– Nézd csak magad! Valaki felismer tizenhárom év után, és máris úgy érzed magad, mint a nagy Dr. Mariana Torres.

Érezte az ütést anélkül, hogy a férfi felemelte volna a kezét.

Abban a pillanatban Alejandro mobiltelefonja rezegni kezdett az asztalon.

A képernyő felvillant.

Marianának sikerült elolvasnia az üzenetet, mielőtt a férfi átvette volna.

Egy Fernanda nevű nőé volt.

„Szóval akkor megkapod az előléptetést? Utána végre elmondod neki az igazat, ugye?”

Alejandro azonnal felkapta a telefont.

Marianna lassan felemelte a tekintetét.

– Milyen igazságot tudsz nekem mondani?

És hét év óta először érezte úgy, hogy a lánya fájdalma talán nem az egyetlen tragédia, ami abban a házban történt.

2. RÉSZ