– Nem. Mariana valójában nem kért tőlem semmit.

Sergio a kezeit az asztalra tette.

– Kitaláltál egy történetet a feleséged állapotáról, és elvártad tőlem, hogy az alapján hozzak döntéseket a karrieremmel kapcsolatban. Most már nem tudom, melyik rész volt igaz.

– A munkám mindig is jó volt.

– És megtartod a jelenlegi pozíciódat. De ahhoz, hogy egy részleget vezessek, hinnem kell a szavadban.

Alejandro kiviharzott.

Első dolga az volt, hogy felhívta Fernandát.

Nem válaszolt.

A nap végén megvárta.

– Beszélnünk kell – mondta.

-Nem.

– Mariana manipulált téged.

Fernanda keserűen felnevetett.

– Tegnap este vele egy ágyban aludtál?

Alejandronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

Ez elég volt.

– Azt mondtad, évek óta hozzá sem nyúltál.

– Érzelmileg véget ért a kapcsolatunk.

– Nem ezt kérdeztem.

Fernanda hátralépett, amikor Alejandro megpróbálta megérinteni a karját.

– Ne gyere többé keresni engem!

– Az előléptetés után el akartam hagyni.

– Először október volt. Aztán karácsony. Aztán március.

Fernanda megrázta a fejét.

„Idióta voltam, hogy hittem egy nős férfinak. Az én hibám. De te szentként ábrázoltad a feleségedet, miközben betegnek tetteted magad. Nem fogok várni, hogy megtudjam, milyen történetet fogsz mesélni rólam, ha már nem lesz rám szükséged.”

Azon az estén Marianna üzenetet kapott.

„Most már boldog vagy? Elvesztettem az előléptetést miattad.”

Nem válaszolt.

Két nappal később megjelentek az apósai.

Alejandro édesanyja, Teresa, felháborodottan lépett be a lakásba.

„A házasságokkal is vannak problémák, Mariana. De zárat cserélni és válásról beszélni egy viszony miatt…”

–Másfél év nem egyéjszakás kaland.

– A férfiak hibáznak.

– És az is hiba, ha a feleségedet a hálószobában rejted el, hogy a főnököd ne lássa?

Alejandro apja, Roberto, aki eddig hallgatott, felemelte a fejét.

– Mit mondtál?

Mariana elmesélte az egész vacsorát.

Ahogy Alejandro kérte, hogy bezárják.

Szavak a megjelenésükről.

A hazugságok az egészségi állapotáról.

A soha meg nem történt hívások.

Roberto a földet bámulta.

Terézia megpróbált közbelépni.

– Valószínűleg ideges volt az előléptetés miatt.

– Anya – mondta Roberto –, ennyi elég volt.

– Most a fiad ellen is fordulsz?

– Nem a fiam ellen vagyok. Az ellen vagyok, amit tett.

Abban a pillanatban Alejandro felhívott.

Teresa bekapcsolta a kihangosítót.

– Ott vannak a szüleim? – kérdezte.

– Igen – válaszolta Marianna.

Roberto közeledett.

– Alejandro, mondj valamit. Te kényszerítetted Marianát, hogy elbújjon a szobában, hogy Sergio ne lássa?

Csend.

– Apa, maradj ki ebből.

– Válaszolj nekem.

– Csendes vacsorára vágytam.

– Mondtad neki, hogy szégyelled kimutatni?

– Dramatizálja a helyzetet.

Róbert lehunyta a szemét.

– Azt hittem, jobban neveltelek.

És a hívás véget ért.

Hetekkel később megkezdődött a válási folyamat.

Alejandro időt kért a kibékülésre.

Ragaszkodott hozzá, hogy tizenöt évet nem lehet eldobni.

A kérés késleltette a döntést.

Távozáskor odalépett Marianához.

– Amikor véget ér a kis kórházas játékod, megérted, hogy senkinek sincs rád szüksége.

Mariana egy pillanatra átérezte a régi szégyent.

Aztán eltűnt.

–Ez a kifejezés évekig működött, Alejandro. Most már nem.

Aztán Teresa futva jött végig a folyosón.

Volt egy régi telefonja.

„Ezt a holmik között találtam, amiket nálunk hagytál” – mondta a fiának. „Bekapcsoltam, miközben egy szerelő számát kerestem.”

Alejandro megpróbálta elvenni tőle.

—Dámelo.

Terézia hátrébb lépett.

– Először is, magyarázd el Marianának, mit írtál Luciáról.

Minden körülötte megállni látszott.

„Mit írt?” – kérdezte Marianna.

Teresa átnyújtotta neki a készüléket.

Egy előző évi beszélgetés volt Alejandro és Fernanda között.

Mariana azonnal kitalálta a lánya nevét.

„Lucía után teljesen összetört. Először még egyedül sem tudott kimenni. Tudtam, hogy ha abban a pillanatban elmegyek, az egész család a legrosszabb embernek fog tartani.”

Fernanda így válaszolt:

„Szóval azért maradtál ennyi évig, mert az emberek mit mondtak?”

Alejandro:

„Először sajnáltam. Aztán megszoktam. Egy évvel a temetés után elválni ugyanolyan rossz lett volna. Mostanra már elég idő telt el.”

Marianna befejezte az olvasást.

Sándor évekig ezeket az első hónapokat használta fel bizonyítékként arra, hogy mennyi áldozatot hozott.

Minden vita ugyanúgy végződött:

„Ott voltam, amikor senki más nem volt ott.”

És igaz is volt.

Az volt.

Ami elviselhetetlen volt, az a tudat volt, hogy később ezt a szerelmi cselekedetet örök adóssággá változtatta.

– Lányunk halálát arra használtad fel, hogy nemes emberként tűnj fel a szeretőd előtt.

– Nem így volt.

– Most olvastam el.

Alejandro felemelte a hangját.

–Ott voltam, amikor nem bírtál kikelni az ágyból! Én vittelek el orvoshoz! Én gondoskodtam róla, hogy egyél!

-Igen.

A nyugodt válasz lefegyverezte.

– Igen, Alejandro. Segítettél nekem. És ezt mindig el fogom ismerni. De az, hogy segítettél a gyászom idején, nem adott jogot arra, hogy életem végéig megalázz.

Terézia halkan sírni kezdett.

– Megvédtem – mormolta. – Mondtam már, hogy a férfiak hibáznak.

A fiára nézett.

– Szégyellem magam, hogy kimondtam.

Alejandro kiviharzott.

A második tárgyalásra egy hónappal később került sor.

Ezúttal nem kért békülést.

A válást véglegesítették.

Miközben elhagyta az épületet, még utoljára megpróbálta megállítani Marianát.

– Elvesztettem Fernandát. Elvesztettem az előléptetést. A szüleim alig beszélnek velem. Nem elég ez neked?