Mariana röviddel hat óra előtt tért vissza a lakásba.

Nem sírt.

Kivett egy közepes méretű bőröndöt a szekrényből, és az ajtó mellett hagyta.

Nem tett bele semmit.

Amikor Alejandro megérkezett, azonnal meglátta a lányt.

-Ez mit jelent?

–Beszélnünk kell.

A kulcsokat a bútorokon hagyta.

– Megint nem.

– Ma beszéltem Fernandával.

Sándor arca megkeményedett.

– Elmentél megkeresni a munkahelyén?

-Igen.

– Elveszted az eszed.

Ez a mondat évekig elég lett volna ahhoz, hogy meghátráljon.

Ezúttal nem.

– Azt mondta, hogy másfél éve vagytok együtt. Azt mondta, hogy megmondtad neki, hogy vége a házasságunknak, hogy külön aludtunk, hogy elfogadtam, hogy legyen még egy kapcsolatod, és hogy valami képzeletbeli orvosok megtiltották, hogy beszélj velem a válásról.

Alejandro az orrán keresztül fújta ki a levegőt.

– Fernanda sok mindent félreértett.

– Azt is félreértette, amikor lefeküdtél vele?

Csend.

– Azt is félreértette, hogy milyen lakásokat kerestek együtt?

Alejandro elnézett.

– Igen, ez egy kapcsolat volt.

Mariana fájdalmat érzett, de nem meglepetést.

– És tegnap este?

– Elmentünk vacsorázni.

– Miközben azt mondtad, hogy találkozol Sergióval.

– Nem akartam elmondani, hogy vacsoráztam vele.

– Persze. Könnyebb volt hazudni.

Alejandro letette a zsákot egy székre.

– Mit akarsz, mit mondjak? Évek óta tönkrement az életünk.

– Akkor válást kellett volna kérned.

–Mikor? Mikor halt meg Lucia? Hogy az egész családod azt mondhassa, a lehető legrosszabbkor hagytalak el?

Az ítéletet függőben hagyták.

Mariana rámeredt.

– Szóval a hírneved miatt maradtál.

Alejandro túl későn döbbent rá, amit az előbb bevallott.

– Én ezt nem mondtam.

– Épp most mondtad.

–Először azért maradtam, mert szerettelek. Mert összetört voltál. Elvittelek terápiára, főztem neked, elviseltem az álmatlan éjszakáidat…

– És hét éven át hálás voltam érte.

– Köszönöm? Megszűntél a társam lenni. Hazaértem, és ugyanabban a ruhában találtalak, órákig olvastál, és nem akartál kimozdulni. Mire számítottál?

– Reméltem, hogy ha már nem szeretsz, elmondod nekem.

– Nem volt ez olyan könnyű.

Mariana elővette a mobiltelefonját.

Megnyitotta az üzenetet, amit Fernanda továbbított neki.

– És ez könnyű volt?

Alejandro olvasott.

Az arckifejezése megváltozott.

– A magánbeszélgetéseket nem lehet kiragadni a szövegkörnyezetből.

– „Hová fog menni? Nem tudja, hogyan kell egyedül élni.” Mi a helyes szövegkörnyezet?

– Dühös voltam.

– Akkor is dühös voltál, amikor elüldözted a kollégáimat.

Alejandro felemelte a fejét.

-Hogy?

–Laura kétszer jött értem. Andrés hívott. Azt mondtad nekik, hogy a kórházról való beszélgetés krízist váltott ki belőlem.

– Megpróbáltalak megvédeni.

– Soha nem kértem rá, hogy megtedd.

– Nem emlékszel, milyen voltál.

– Pontosan emlékszem, milyen voltam hét évvel ezelőtt. Amit tudni akarok, az az, hogy miért folytattad a hazudozást öt, hat, hét évvel később.

Alejandro nem válaszolt.

– Azt is mondtad Sergionak, hogy a hívásaim miatt visszautasítod az utazásokat.

– Bizonyos döntéseket meg kellett indokolnom.

–Szakmai kifogást csináltál belőlem.

– Ne légy nevetséges.

Mariana a bőröndre mutatott.

– Elmész.

Alejandronak néhány másodpercbe telt, mire megértette.

Aztán nevetett.

-Hová mégy?

– Ahol csak akarod.

– Mariana, ez az otthonom.

– Öt évvel az esküvőnk előtt vettem a lakást.

– Tizenöt éve élünk itt.

– És ma végeztek.

Alejandro arca vörösre változott.

– Azt hiszed, mindent el tudsz intézni egyedül? A törlesztőrészletekkel, az autóval, a papírmunkával, a javításokkal, az adókkal?

– Majd megtanulom.

– Egy hétig sem fogod kibírni.

Ez néhány nappal korábban még ijesztő lett volna.

Mariana most már valóban hallotta a szavakat.

Nem figyelmeztetés.

Egy stratégia.

– Akkor egy hét múlva meglátjuk.

Alejandro bement a hálószobába, és ruhákkal pakolta tele a bőröndöt.

Mielőtt elment, megfordult.

– Majd ha elmúlik ez a válság, beszélünk.

– Ez nem válság.

Az ajtó becsukódott.

A részleg elhallgatott.

Marianna félt.

Sok.

De azon az éjszakán valami váratlant is felfedezett: az egyedülléttől való félelme kisebb volt, mint a megalázottságtól való további élet miatti fáradtsága.

Másnap beszélt egy ügyvéddel.

A házasság előtt szerzett lakás Mariana tulajdonában maradt.

A válást akkor is kérvényezhették volna, ha Alejandro nem egyezett volna bele.

Aztán felhívta Laurát.

– Pontosan tudni akarom, mire lesz szükségem a visszatéréshez.

Csend volt a vonal túlsó végén.

– Komolyan mondod?

– Ki akarom próbálni.

– Akkor gyere holnap.

Az első hét szörnyű volt.

Frissített útmutatók.

Tanfolyamok.

Új szabályok.

Megváltozott eljárások.

Mariana azzal a meggyőződéssel tért haza, hogy valami őrültséget tett.

Néha elolvastam húsz oldalt, és úgy éreztem, semmire sem emlékszem.

Egyik délután Andrés becsukta előtte a könyvet.

– Nem fogsz hét évet bepótolni két hét alatt.

– Attól tartok, túl sokat elfelejtettem.

– Elfelejtettél dolgokat. Ez nem jelenti azt, hogy mindent elvesztettél.

Miközben Mariana megpróbált visszajutni a kórházba, Alejandro rájött, hogy egyes hazugságoknak kamata is van.

Sergio behívta az irodájába.

Alejandro meg volt győződve arról, hogy beszélni fognak az előléptetésről.

Jelen volt egy másik vezető is.

„A vezetőségre vonatkozó ajánlást visszavonják” – mondta Sergio.

Alejandro azt hitte, félrehallott valamit.

-Mert?

– Mert felfedeztem, hogy éveken át hamis információkat nyújtottál be a menetrendváltozások, az utazások elutasításainak és az engedélyek igazolására.

– Ez Marianna miatt van?