Másnap reggel Alejandro szinte sértő nyugalommal magyarázta el az üzenetet.
Elmondása szerint Fernanda a pénzügyi osztályon volt a kollégája.
Csak az előléptetésről beszéltek.
Az „igazt mondom neki” megjegyzés állítólag egy lehetséges üzleti útra utalt.
– A felnőttek is írnak egymásnak este tíz óra után – mondta egy korty kávé mellett. – Ne csinálj ebből egy újabb megszállottságot.
Mielőtt elment, még egy gyors puszit is nyomott az arcára.
Mariana megvárta, amíg becsukja az ajtót.
Aztán felhívta a húgát, Karolinát.
Egy órával később Carolina már vele szemben ült, és mindent hallgatott.
Amikor Mariana elismételte Alejandro vacsora előtt mondott mondatát – amit a fiú zavarban volt megmutatni –, Carolina letette a csészét az asztalra.
– Pontosan ezt mondta neked?
-Igen.
– És még mindig azon tűnődsz, hogy vajon túloztál-e?
Marianna hallgatott.
Carolina ránézett a Sergio által otthagyott kártyára.
– Hívd fel.
Ugyanazon a délutánon Mariana hét év után először tért vissza a kórházba.
Sergio a bejáratnál várta.
Daniel orvosi egyenruhában jelent meg a harmadik emeleten.
Magas volt, vékony, és ugyanúgy nézett ki, mint az apja.
– Dr. Torres – mondta ideges mosollyal. – Úgy nőttem fel, hogy ismertem a nevét.
Mariana érezte, hogy valami eltörik benne.
Nem a fájdalomtól.
Emlékezetből.
Daniel elmondta neki, hogy a sebhelye évekig emlékeztette arra, hogy valaki harcolt érte, amikor lehetetlennek tűnt.
Aztán megjelent Laura Castañeda és Andrés Salgado, Mariana két korábbi kollégája.
Laura majdnem odaszaladt, hogy megölelje.
– El sem hiszem, hogy itt vagy!
Aztán megváltozott az arckifejezése.
– Mariana… Kétszer is elmentem nálad keresni téged.
-Hogy?
– Alejandro azt mondta, hogy bármilyen beszélgetés a kórházról krízist váltott ki belőlem. Megkért, hogy ne menjek vissza.
Andrés bólintott.
– Ugyanezt mondta nekem a telefonban is.
Marianát hideg futotta végig.
Soha nem kért ilyet.
Sergio, aki kihallgatta a beszélgetés egy részét, összevonta a szemöldökét.
– Alejandro évek óta mondja nekem, hogy a családi helyzete korlátozza az utazásait és a napirendjét.
Minden kezdett a helyére kerülni.
Miközben folyton azt hajtogatta Marianának, hogy a volt osztálytársai elfelejtkeztek róla, azt mondta nekik, hogy maradjanak távol tőle.
Miközben azt állította, hogy senkinek sincs rá szüksége, feltételezett törékenységét használta fel a foglalkoztatási döntések igazolására.
Laura ezután megmutatta neki a továbbképzési programokat, amelyeket azoknak az orvosoknak szerveztek, akik hosszú szünet után szerettek volna visszatérni.
„Nem azt mondom, hogy holnap el kell kezdened a műtétet” – tisztázta. „De ha vissza akarsz jönni, van rá mód.”
Mariana remegve tért haza.
Akkor még nem tudtam, hogy sebész akarok-e újra lenni.
De most először értette meg, hogy a kórház elhagyása a saját döntése volt.
Hét évig elszigetelten maradni, talán mégsem.
Azon az estén Alejandro írt, hogy találkozója lesz Sergióval, és későn fog visszatérni.
Kilenc órakor Mariana az ablakhoz lépett.
Egy autó parkolt az épület előtt.
Alejandro kiszállt az anyósülésről.
Fernanda ült a volánnál.
Mariana felismerte őt egy fényképről a cég weboldalán.
Mielőtt elbúcsúzott volna, Fernanda megfogta Alejandro kezét.
Nem vonta vissza.
Nem egy könnyed gesztus volt.
Intim volt.
Kényelmes.
Ismerős.
Öt perccel később Alejandro belépett a lakásba.
– Micsoda nap – mondta, miközben levette a kabátját. – Sergio egészen egy ideje bezárt minket, és az új vezetőségről beszélgettünk.
Marianna figyelte őt.
Sergio a fiával volt a kórházban.
– És mit döntöttél?
– Még semmi.
Másnap Mariana egyenesen Fernanda irodájába ment.
Nem sikított.
Nem csinált nagy ügyet.
Csak kért szót.
Végül egy kávézóban ültek le Santa Fe-ben.
– El tudom képzelni, miért vagy itt – mondta Fernanda.
Mariana közvetlen volt.
– Tudni akarom, mit mondott rólam a férjem.
Fernanda önbizalma fokozatosan eltűnt.
Alejandro szerint a házasság már évek óta véget ért.
Külön aludtak.
Mariana felhatalmazta őt, hogy újjáépítse az életét.
Az orvosok állítólag azt javasolták, hogy ne mondják el neki hirtelen a válást, mert fennáll a visszaesés veszélye.
– Egy ágyban alszunk – felelte Mariana. – Egy hónappal ezelőtt arról beszéltünk, hogy Oaxacába megyünk nyaralni.
Fernanda elvesztette a színét.
– Azt mondja, évek óta nem engeded a közeledbe.
– Tegnap este velem aludt.
Néhány másodpercig egyikük sem szólt semmit.
Fernanda végre kinyitotta a mobiltelefonját.
– Másfél éve vagyunk együtt.
Marianna lehunyta a szemét.
– Megígérte, hogy elhagy?
– Először októberben. Aztán karácsonykor. Aztán márciusban. Most azt mondja, miután megkapta az előléptetést.
Aztán Fernanda letette a telefont az asztalra.
Volt egy üzenet Alejandro-tól, amit három héttel korábban küldött.
„Mindent észre nem vesz. Teljesen elveszett a saját világában. Ha megkapom az állást, befejezem ezt. Jelenetet fog csinálni, de hová máshova mehetne? Nem tudja, hogyan kell egyedül élni.”
Mariana érezte, hogy valami bezárkózik benne.
Fernanda felnézett.
– Van még több is.
—Mi mást?
– Azt mondta nekem, hogy a lánya halála után csak azért maradt veled, mert ha elhagyna, mindenki szörnyetegnek tekintené.
Marianna mozdulatlan maradt.
És mielőtt felállt volna az asztaltól, rájött, hogy a kérdés már nem az, hogy Alejandro megcsalta-e.
Az igazi kérdés az volt, hogy vajon hány éve használja fel élete legszörnyűbb tragédiáját, hogy irányítsa a róla ismert történetet.
3. RÉSZ
