„Különben is, fogynod kellene. Eduardo túl vékony, és te minden nap szélesebb leszel. Te eteted őt, vagy te magad eszed meg mindent, ami a házban van?”

Mariana érezte, hogy ég az arca.

Válasz nélkül visszament a szobába.

Eduardo még mindig Valeriával szemben ült.

– Daniel, Sofi, vegyétek fel a kabátotokat! Indulunk.

Eduardo felnézett.

-Igen?

—De igen.

– Várj rám tíz percet.

Mariana rámeredt.

– Maradhatsz, ameddig csak akarsz.

Várta, hogy a férje felkeljen.

Kérdezd meg, mi történt.

Hogy úgy döntött, elkíséri a gyerekeit.

De Eduardo csak annyit mondott:

– Rendben. Később érted megyek.

Ez jobban fájt, mint Teresa összes sértése.

Mariana leintett egy taxit.

Útközben a gyerekek meglátták a Zenea-kert fényeit, és könyörögni kezdtek neki, hogy szálljon le.

– Anya, kérlek.

Mariana majdnem nemet mondott.

Aztán a kis arcukra nézett.

-Rendben van.

Egy órán át sétálgattak a fények között, churrost vettek és forró csokit ittak. Daniel addig nevetett, amíg belefájdult a gyomra. Sofi egy hatalmas betlehem mellett fényképezett.

„Ez volt a vakáció legszebb napja” – mondta Daniel.

Mariana elmosolyodott, de belül a házasságára gondolt.

Eközben Eduardo Valeria előtt maradt.

Először hízelgőnek érezte magát. Drága illata volt, jobban öltözött, mint Mariana, és úgy beszélt Tulumról, Madridról és New Yorkról, mintha szomszédos városok lennének.

De aztán elkezdődtek a kérdések.

– Hová vitted nyaralni a családod?

– Idén nem megyünk ki.

– Tényleg? És hol szoktál vacsorázni?

-Otthon.

Valéria felvonta a szemöldökét.

— Milyen autód van?

Eduardo a hatéves szedánjára mutatott az ablakon.

Valéria arckifejezése megváltozott.

„Soha nem tudnék olyan férfival lenni, aki nem élvezi az életet” – mondta. „A partneremnek velem kellene utaznia, jó éttermekbe vinnie, és figyelmesnek kellene lennie. Az utolsó férfi, akivel randiztam, egy majdnem 120 000 pesót érő gyűrűt adott nekem.”

Eduardo nagyot nyelt.

– És tudnál nekem adni valami ilyesmit?

– Miért kellene megtennem?

Valéria elmosolyodott.

– Szóval még mindig nagyon másképp gondolkodunk.

Eduardo aznap este először nem tekintett rá tökéletes nőként.

Terézia is kezdte észrevenni Valeria arroganciáját.

Percekkel később behívta a fiát a konyhába.

– Tévedtem – suttogta. – Az a nő egy fillér nélkül hagyna.

Eduardo az anyjára meredt.

Aztán megértett valami sokkal kellemetlenebbet.

A nő, akit az előbb megaláztak, pontosan az egyetlen volt, aki soha nem követelt tőle utazásokat, ékszereket vagy éttermeket.

Elővette a telefonját és felhívta Marianát.

-Hol vagy?

— A gyerekekkel.

– Mariana… bocsáss meg.

Néma maradt.

–Anyám túl messzire ment. Én is.

– A felét sem tudod annak, amit mondott nekem.

Eduardo lehunyta a szemét.

– Jövök érted.

Amikor letette a telefont, Mariana a lámpák előtt nevetgélő gyerekeire nézett.

És döntést hozott.

Az ünnepek után keresnék munkát.

Nem azért, hogy Valeriával versenyezzek.

Nem azért, hogy Eduardo kedvében járjak.

Hanem azért, mert megértett valami rémisztőt: ha egy nap a férje úgy döntene, hogy elhagyja, azt sem tudná, mennyi pénze van a saját számláján.

De amikor Eduardo megérkezett értük, Mariana még mindig nem tudta, hogy ami aznap este történt, csak a kezdet.

Mert egy héttel később üzenetet talált a férje telefonján… és megtudta, hogy Teresa hónapok óta próbálja pótolni őt.

3. RÉSZ

Január első hete másfajta hideggel érkezett a házban.

Eduardo igyekezett úgy tenni, mintha minden visszatért volna a normális kerékvágásba.

Egyik reggel kávét főzött. Másik reggel édes kenyeret vett. Vasárnap még a gyerekeket is elvitte a parkba, amit szinte soha nem tett.

Mariana lelkesedés nélkül figyelte ezeket az apró változásokat.

Nem csak Valeria miatt voltam dühös.

Ami igazán fájt neki, az az volt, hogy amikor úgy döntött, hogy elhagyja Teresa házát, Eduardo ülve maradt.

Nem kérdezte meg, miért ment el a felesége.

Nem védte meg a gyerekeit.

Nem követte őt.

És ezt lehetetlen volt kitörölni egy doboz kagylóval.

Hétfőn, miután elvitte a gyerekeket az iskolába, Mariana kinyitott egy régi számítógépet.

Készített egy önéletrajzot.

Szomorú volt látni őt.

Név.

Kor.

Középiskolai végzettség.

„Munkatapasztalat”.

Néhány percig bámulta azt az üres helyet.

Tíz évnyi takarítás, főzés, orvosi időpontok intézése, kiadások kezelése, házi feladatban való segítségnyújtás, gyerekek iskolába vitele és családi vészhelyzetek megoldása semmilyen formában nem jelent meg „tapasztalatként”.

Szégyellte magát.

Aztán harag.

Végül ezt írta:

„Háztartásvezetés, költségellenőrzés, tevékenységszervezés, beszállítói kapcsolatok és alapvető számítógépes ismeretek.”

Valaki gúnyolódhat veled.

De ez volt az igazság.

Elkezdte kiküldeni a jelentkezéseket.

Azon a napon három elutasítást kapott.

Ezután még kettő.

Eduardo vacsora közben tudta meg.

– Tényleg munkát keresel?

-Igen.

– És a gyerekek?

– Iskolába járnak.

– És a ház?

Mariana letette a villát.

– Ez a te otthonod is.

Eduardo hallgatott.

Évekig nem volt szükség erre a kifejezésre.

Három nappal később egy kis fogászati ​​klinika a gyerekek iskolája közelében hívta be egy recepciós állásinterjúra.

A fizetés nem volt kiemelkedő, de a beosztás lehetővé tette, hogy felvegye Sofit.

Marianna beleegyezett, hogy részt vesz.

Azon az estén keresett egy blúzt, amit felvehet.

Talált egy kéket, amit évek óta nem hordott.

Miközben vasalt, Eduardo telefonja, ami az asztalon töltődött, rezegni kezdett.

Marianának nem volt szokása ellenőrizni.

Soha nem akartam ilyen feleség lenni.