Aztán felkelt és utánuk ment.
Régóta először nem bánta, ha összepiszkolja a cipőjét.
Nem gondolt bele, mennyibe fog kerülni a ruhák mosása.
Nem panaszkodott a zajra.
Csak futott.
Mariana látta, hogy közeledik, és elmosolyodott.
Nem azért, mert azt hittem, hogy minden megoldódott.
Voltak olyan sebek, amelyeknek még időre volt szükségük.
Volt bizalom, amit újra kellett építeni.
De ő már nem az a tizenkilenc éves lány volt, akinek szüksége volt valakire, aki helyette dönt.
Volt egy állásom.
Volt saját pénze.
Terveim voltak.
És mindenekelőtt visszanyerte azt a hangot, amit túl sok éven át rejtegetett.
Ha Eduardo mellette akarna sétálni, akkor társként, nem pedig gazdáként kellene megtanulnia ezt tenni.
És ha egy nap úgy döntene, hogy mégsem teszi meg, Mariana tudta, hogy a félelem miatt nem maradna újra.
Mert abban az újévben, miközben mindenki azon vitatkozott, hogy milyen nő elég jó Eduardónak, senki sem tette fel a valóban fontos kérdést:
Ki volt elég jó Marianának?
A válasz évekbe telt.
De amikor végre megérkezett, megváltoztatta az életét.
Önmaga.
