De a képernyő felvillant.

Anya: „Már beszéltem újra Valeriával. Azt mondja, hogy talán túlzott a pénzzel kapcsolatban. Adj neki még egy esélyt.”

Mariana letette a vasalót.

Fázósnak érezte a kezét.

Újabb üzenet érkezett.

Anya: „Nem maradhatsz életed végéig egy olyan nővel, aki nem egyenrangú veled. Gondolj bele.”

Marianna kezdte a beszélgetést.

Amit talált, az még rosszabb volt.

Teresa hónapok óta küldött Eduardónak fényképeket Valeriáról.

– Láttad, milyen gyönyörű?

„Még mindig kérdezősködik felőled.”

„Egy ilyen nő biztosan segítene a fejlődésedben.”

„Mariana tényleg elengedte magát.”

„Még van időd újjáépíteni az életed.”

Marianna folytatta az olvasást.

Ami meglepte, az az volt, hogy Eduardo szinte soha nem válaszolt.

Néha küldött egy „rendben, anya”.

Máskor egy idegesítő emoji.

Egy alkalommal ezt írta:

„Ne küldözgesd ezeket nekem. Nős vagyok.”

Ennek meg kellett volna nyugtatnia őt.

Nem tette.

Mert talált egy másik üzenetet is, amit hetekkel korábban küldtek:

„Valeria gyönyörű. Nem fogok hazudni neked.”

Semmi más.

De elég volt.

Eduardo belépett a konyhába, és meglátta a telefont a felesége kezében.

Megállt.

– Marianna…

Felemelte a képernyőt.

– Mióta csinálja ezt anyád?

Eduardo nem válaszolt.

– Mióta?

– Hónapokkal ezelőtt.

– És eszedbe sem jutott, hogy elmondd nekem?

– Mert az semmit sem jelentett.

– Talán neked.

Marianna lassan vette a levegőt.

–Tudod, mit jelent ez nekem? Hogy miközben apádat vittem orvoshoz, amikor anyád már nem bírta, miközben a születésnapjaidra főztem, miközben a gyerekeinkre vigyáztam és minden este rád vártam… anyád a helyettesemet kereste.

– Ezt sosem fogadtam el.

– De te sem állítottad meg őt.

– Igen, mondtam neki, hogy hagyja abba.

– És mégis egyedül mentél meglátogatni, tudván, hogy Valeria ott lesz.

Eduardo lesütötte a tekintetét.

Marianna megértette a választ.

– Tudtad.

– Felhívott, amikor az autóban ültem.

– És ezért akartad lemondani a látogatást.

Csend.

– Csak azért mentél el, hogy lásd őt?

-Nem egészen.

—Eduardo.

– Kíváncsi voltam.

Ez a két szó több kárt okozott, mint bármilyen hazugság.

Kíváncsiság.

Marianna leült.

-Köszönöm.

-Köszönöm?

– Azért, hogy végre kimondta az igazat.

Eduardo kezdett ideges lenni.

–Semmi sem történt. Miután beszéltem vele, már nem is érdekel.

Mariana szomorúan felnevetett.

– Akkor szerencsém volt, hogy túl drága volt neked.

-Ne mondd ezt.

– Mit is mondhatnék? Hogy azután jöttél rá, mennyire szeretsz, hogy kiszámoltad, mennyibe kerülne egy másik nő eltartása?

Eduardo elsápadt.

Mert legbelül tudtam, hogy van benne némi igazság.

Azon az éjszakán külön aludtak.

Másnap Mariana részt vett az interjún.

A klinikát vezető orvos, Patricia, körülbelül negyvenéves volt, és figyelmesen hallgatta a nőt.

– Soha nem dolgoztál hivatalosan?

-Nem.

-Mert?

Mariana habozott.

– Nagyon fiatalon férjhez mentem. Aztán megszülettek a gyerekeim.

Patricia átnézte az önéletrajzot.

Tudod, hogyan kell használni az Excelt?

— Az alapok.

– Elektronikus naptár?

– Tanulhatok.

–Vádak?

-Is.

Az orvos becsukta a mappát.

– Pontos és felelősségteljes emberre van szükségem. A többit meg lehet tanulni.

Mariana munkával távozott onnan.

Amikor megkapta a hírt, bement egy kávézó mosdójába és sírt.

Nem azért, mert magas volt a fizetés.

Sírt, mert valaki, aki nem ismerte, elhitte, hogy képes tanulni.

Túl sokáig hallottam ennek pont az ellenkezőjét.

Az első hét kimerítő volt.

Hibázott a randevúval.

Kétszer nyomtatott ki egy számlát.

Rosszul írta le a telefonszámot.

Fájós lábakkal mentem haza.

De olyasmit is hordozott magában, amit évek óta nem érzett.

Személyes történetek.

„Ma egy hölgy fél órával korábban érkezett, és velem maradt beszélgetni” – mondta vacsora közben.

A gyerekek lenyűgözve hallgatták.

Eduardo is.

Apránként kezdett észrevenni valamit.

Marianna még jobban nevetett.

Nem azért, mert fogytam volna.

Nem azért, mert új ruhákat vettem.

De mivel az ő világa már nem ért véget a lakás falainál.

Az első fizetéséből vett egy kabátot, amire az előző tél óta szüksége volt.

Eduardo látta, hogy megérkezik a táskával.

– Szépre sikeredett.

-Köszönöm.

– Én megvettem volna neked.

Marianna ránézett.

– De nem akartam a beleegyezésedet kérni, hogy én dönthessem el, mennyibe kerülhet.

Ez a mondat nagyon megütötte.

Emlékezett minden alkalomra, amikor panaszkodott, mert cipőre volt szüksége a gyerekeknek, iskolai felszerelésre vagy pénzre a szupermarketbe.

Mindig azt mondta, hogy „mindent a saját zsebéből fizet”.

Most először értette meg, milyen megalázóan hangozhat.

Terézia azonban továbbra is dühös maradt.

Nem azért, mert Mariana dolgozott.

De mivel a fia abbahagyta a gyakori látogatását.

Eduardo elkezdte felállítani a határokat.

– Soha többé ne beszélj nekem Valeriáról.

– Ó, fiam, most már vége.

-Nem.

– Csak azt akartam, ami a legjobb neked.

– Megaláztad a feleségemet a gyerekeim előtt.

– Mindent eltúloz.

– Daniel hallotta, amikor azt mondtad, hogy útban vannak.

Terézia hallgatott.

– Ők az unokáid, anya.

– Dühös voltam.

– Nos, tanulj meg dühösnek lenni anélkül, hogy megbántanád a gyerekeket.

Terézia letette a telefont.

Majdnem egy hónapig nem hívott.

Aztán olyasmi történt, amire senki sem számított.

Egyik délután Teresa korán visszament az orvosi vizsgálatra, mert elfelejtett néhány dokumentumot.

Amikor belépett a házba, a konyhában találta a férjét, Don Manuelt, aki Aliciával, Valeria anyjával ült.

Kinyitottak egy üveg tequilát.