Alice nevetett.

Manuel is.

– Teresa! – kiáltotta. – Korán érkeztél.

A két pohárra nézett.

Aztán látta, hogy Alicia egyik kezét Manuel karján nyugtatja.

– Mit csinálsz itt?

Alicia felkelt.

– Csak azért jöttem, hogy köszönjek.

– Figyelmeztetés nélkül?

– Manuel behívott.

Teresa érezte, hogy düh támad a gyomrában.

– És mióta jössz hozzám, amikor nem vagyok otthon?

– Ne csinálj jelenetet!

Ez a mondat volt az utolsó csepp a pohárban.

– Dráma?

Alicia elvette a táskáját.

– Barátok vagyunk.

Barátok?

Manuel megpróbált közbelépni.

– Terézia, nyugodj meg!

De már elvesztette az önuralmát.

– Tűnj el a házamból!

—Nem én vagyok, grimasz.

-KI!

Alicia felháborodottan kirohant.

Mielőtt becsukta volna az ajtót, megfordult.

– Most már tökéletesen értem, miért nem bír elviselni a menyed.

Terézia mozdulatlan maradt.

Ez a mondat jobban fájt neki, mint gondolta.

Mert most először érezte meg első kézből, mit jelent egy másik nőt kényelmesen elhelyezkedni egy olyan térben, amelyet a sajátjának tekint.

Azon az estén órákon át vitatkozott Manuellel.

Állítása szerint semmi sem történt.

Talán igaz volt.

De Teresa nem tudta abbahagyni a lehetőségek felidézését.

Két nappal később felhívta Eduardót.

–Alicia egy szemtelen nő. Soha többé nem akarom látni. És a lányának sem mondom meg, hogy maradjon távol.

Eduardo nem tudta megállni.

– Milyen kíváncsi.

-Milyen dolgot?

– Amikor egy másik nő közeledik a férjedhez, tiszteletlenségnek tartod, de amikor meghívtad Valeriát, hogy közeledjen hozzám, azt „a legjobbat akarod nekem”-nek nevezted.

Terézia szóhoz sem jutott.

— Az nem ugyanaz.

– Természetesen az.

– Én vagyok az anyád.

– És Mariana a feleségem.

Terézia köszönés nélkül letette a telefont.

Hetekkel később Eduardo elmesélte Marianának a beszélgetést.

Nem ünnepelt.

Ő sem érzett elégedettséget.

Egyszerűen csak annyit mondott:

– Talán most már egy kicsit megértem.

-Nem hiszem.

– Akkor legalább tudja, milyen érzés.

Mariana és Teresa kapcsolata soha többé nem volt szoros.

Sőt, valószínűleg soha nem is volt az.

De valami megváltozott.

Teresa abbahagyta Valeriáról való beszélgetést.

Abbahagyta a fényképek küldését.

És amikor meglátogatta az unokáit, nagyon ügyelt arra, hogy mit mond előttük.

Nem egy csodaszerű átalakulás volt.

Ez egy határ volt.

És néha a határok többet tesznek egy családért, mint száz bocsánatkérés.

A legnagyobb átalakulás a házasságban történt.

Eduardo egy különösen kemény vita után önállóan kezdett terápiára.

Egyik vasárnap, miközben a konyhát takarította, bevallott valamit, amit hetek óta próbált beismerni.

– Azt hiszem, tetszett, hogy számítottál rám.

Mariana abbahagyta a tányér szárítását.

-Mert?

– Mert ettől fontosnak éreztem magam.

– Ezért nem akartad, hogy dolgozzak?

„Először azt hittem, hogy jobb a gyerekeknek. Aztán… azt hiszem, megszoktam. Tudtam, hol vagy, kivel vagy. Nem kellett semmi miatt aggódnom.”

Marianna figyelte őt.

– Miközben minden miatt aggódnom kellett.

Eduardo bólintott.

-Igen.

Nem próbálta igazolni magát.

És ez a beismerés most először többet jelentett Marianának, mint az összes korábbi bocsánatkérés.

„Én is sok mindent megengedtem” – mondta. „Összekevertem a problémák elkerülését a béke megőrzésével.”

– És továbbra is velem akarsz maradni?

Marianának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Szeretném megtudni, hogy tudunk-e másfajta házasságot építeni. De nem fogok visszatérni a régihez.

Eduardo mély levegőt vett.

-Értem.

– És ha valaha is „kíváncsi” leszel egy másik nő iránt, nem kell megtudnod, mennyibe kerül a megtartásuk, mielőtt rám emlékeznél.

Eduardo lehajtotta a fejét.

– Soha nem fogom elfelejteni ezt a mondatot, ugye?

– Remélem, nem.

Hónapokkal később Mariana már a klinika teljes időbeosztását intézte.

Dr. Patricia felajánlotta, hogy fizet neki egy számlázási és adminisztratív támogatási tanfolyamért.

Marianna egyetértett.

Emellett elkezdett hetente háromszor sétálni.

Nem azért, hogy Valeriával versenyezzek.

Még azért sem, hogy visszakapjam azt a testet, ami húszévesen volt.

Azért tette, mert miután évekig mindenkiről gondoskodott, rájött, hogy magáról is képes gondoskodni.

Egyik szombaton két kávét vett, és leült Eduardóval egy padra, miközben Daniel és Sofi a közelben játszottak.

Majdnem ugyanaz a park volt, ahol azt a szilveszteri délutánt töltötték.

„Tudod, mi a legrosszabb az egészben?” – kérdezte Eduardo.

-Hogy?

–Azon az estén Valeriát lenyűgözőnek tartottam, mert sokat utazott, jól öltözött, és érdekes élete volt.

Marianna ivott egy kortyot.

– Valószínűleg az volt.

Eduardo meglepetten nézett rá.

– Nem vagy elkeseredve?

–Nem kell mondanom, hogy egy másik nő szörnyű ahhoz, hogy értékesnek érezze magát.

Eduardo halványan elmosolyodott.

Marianna folytatta:

„Sosem az volt a probléma, hogy szép vagy sikeres volt. A probléma az volt, hogy te és az édesanyád azt hittétek, hogy ahhoz, hogy csodáljátok, le kell becsülnötök engem.”

Eduardo lesütötte a tekintetét.

-Igazad van.

–Évekig azt hittem, hogy a jó feleség azt jelenti, hogy elviselem a dolgokat. Elviselem a megjegyzéseket, körültekintően kérek pénzt, nem hozok senkit kellemetlen helyzetbe, nem követelek túl sokat.

A gyerekeire meredt.

– Most már értem, hogy egy család nem egyetlen ember csendes áldozatának köszönhető.

Dániel feléjük rohant.

– Anya, gyere ide!

-Mi történt?

– Sofi azt mondja, hogy nem tudom legyőzni egy versenyen.

Marianna felkelt.

– Nos, derítsük ki.

– Te is?

-Én is.

Mindhárman futásnak eredtek.

Eduardo néhány másodpercig ült és nézte őket.