„Késésben vagy.”

Meg sem rezzentem. Lassan apám felé fordultam. Arthur Sterling egy hegyomlásnyi ember volt, hetvenéves, de még mindig úgy volt alkatú, mint egy nehézsúlyú bokszoló. Ősz haja hátrafésült, állkapcsa állandó, könyörtelen fintorban. Nem ölelt meg. Nem mondta, hogy hiányzom neki.

– Rosszak voltak az utak, Arthur – mondtam, és nem voltam hajlandó apának szólítani.

Szeme összeszűkült a tiszteletlenségtől, de nem emelte fel a fejét a csábításnak. „Gyere velem. Julian a könyvtárban vár. Családi ügyeket kell lebonyolítanunk, mielőtt a vevő tízkor megérkezik.”

„Családi vállalkozás?” – kérdeztem ártatlan zavart színlelve.

– Ne kérdezősködj! – morogta Arthur, és a derekamra siklott a keze, fizikailag előrelökve a tömegen keresztül. – Csak sétálj!

Elvezetett a gála melegétől, végig a nyugati szárny hosszú, árnyékos folyosóján. A zene tompa, távoli dübörgéssé halkult. A levegő hűvösebb lett, régi papír és citromkrém illata terjengett.

Odaértünk a könyvtár hatalmas tölgyfa ajtajához. Arthur kinyitotta őket, és betuszkolt.

Ahogy előrebotorkáltam, hallottam, hogy a nehéz réz retesz hangos, határozott kattanással bekattan mögöttem .

Megfordultam. Arthur az ajtó előtt állt, karjait keresztbe fonta hatalmas mellkasa előtt. Julian kétségbeesetten járkált fel-alá a nagyapjuk antik mahagóni íróasztala mögött.

De nem voltunk egyedül.

A szoba sarkában egy magas támlájú bőrfotelben ült egy férfi, akit még soha nem láttam. Olcsó, leselejtezett barna öltönyt viselt. Hideg, élettelen tekintete egy hüllőére hasonlított, és egy nehéz bőr aktatáska feküdt a térdén.

„Ki ez?” – kérdeztem, miközben a karomon égnek állt a szőr. A csapda már felhúzódott, de tudnom kellett, hogy pontosan milyen állkapoccsal van dolgom.

– Ő itt – mondta Arthur, hangja halálos, elfojtott hangon –, Mr. Vance. Ő az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC) szövetségi auditora. És azért van itt, hogy felvegye a vallomását.

2. fejezet: A mérgezett toll

A könyvtárban teljes csend honolt, amit csak Julian kétségbeesett, szaggatott lélegzése és a sarokban álló antik nagyapaóra ketyegése tört meg.

Ránéztem az olcsó barna öltönyös férfira. Mr. Vance. Szövetségi ellenőr.

A forenzikus agyam túlpörgött. Vizsgáltam a testtartását, a ruházatát, az aktatáskáján lévő konkrét karcolásnyomokat. Az igazi SEC-auditorok nem tartottak meglepetésszerű éjféli kihallgatásokat milliárdosok magánkönyvtáraiban társasági gálák alatt. Világosan megvilágított konferenciatermekben dolgoztak, amelyeket fiatal elemzőkből álló csapatok szegélyeztek, digitális tabletekkel a kezükben, nem analóg bőr aktatáskákkal.

Nem szövetségi ügynök volt. Hiszen csak szerelő. Egy drága, illegális takarítónő, akit azért béreltek fel, hogy papíron eltüntessen egy katasztrofális problémát.

– A vallomásom? – kérdeztem, miközben a mesterségesen létrehozott félelem remegése átjárta a hangomat. Átkaroltam magam, eljátszva a rémült, a mélységein túli száműzött szerepét. – Tíz éve nem dolgozom a Sterling Globalnál. Mit is kellene bevallanom?

Julian abbahagyta a járkálást. Mindkét kezével a mahagóni asztalra csapott, és előrehajolt. Szeme vérben forgó volt, pupillái kitágultak az adrenalin és a kétségbeesés rémisztő keverékétől.

– Ne játszd a hülyét, Elena! – sziszegte Julian, és ömlött a nyál a szájából. – Tudjuk, mit tettél! Tudjuk, hogy hozzáfértél a régi számlákhoz! A Kajmán-szigeteki irányítószámokhoz, a fiktív LLC-khez, a hiányzó kétszázmillió dollárhoz! Megvannak a szervernaplóink, amelyek azt mutatják, hogy a nagymamád bizalmi vagyonkezelői alapját használták a csalárd banki átutalások elsődleges fedezeteként!

Rámeredtem, hagytam, hogy szavai a nehéz levegőben lebegjenek.

Kétszázmillió dollár.

Agyam száguldott, összekapcsoltam a pénzügyi csődjük láthatatlan pontjait. Julian nemcsak rosszul vezette a céget, hanem aktívan és agresszívan kifosztotta. Negyedmilliárd dollárt sikkasztott el, és külföldre helyezte. És hogy elrejtse a mérlegben tátongó hatalmas, tátongó lyukat, az egyetlen olyan eszközt használta fel, amelyhez Arthur jogilag nem nyúlhatott: a visszavonhatatlan vagyonkezelői alapot, amelyet elhunyt nagymamám hozott létre a nevemre, amikor gyerek voltam.

Mivel száműztek, mivel egy évtizeden át nem voltam hajlandó hozzányúlni a piszkos pénzükhöz, a vagyonkezelői alap szunnyadt, kamatot halmozott, tökéletes, felügyelet nélküli eszközként Julian számára a pénzmosáshoz.

– Felhasználtad a bizalmamat – suttogtam, és abbahagytam az ijedt mutatványt, a hangom pedig fagypont alattivá vált. – Az aláírásomat hamisítottad, hogy biztosítékot nyújts a sikkasztásodra.

„Áthidaló kölcsön volt!” – sikította Julian, hangja elcsuklott a pániktól. Remegő kézzel túrt a hajába, a hajtövénél húzogatva. „Csak egy átmeneti megoldás volt! A piac megváltozott, a haszonkulcsok összeomlottak! Vissza akartam tenni a negyedéves audit előtt, de az igazgatótanács korai felülvizsgálatot kért!”

– Csendet, Julian! – vakkantotta Arthur halk, fenyegető morajlással, ami azonnal elnémította a bátyámat.

Arthur ellépett az ajtótól, és lassan a szoba közepére indult. Nem úgy nézett rám, mint a lányomra, hanem mint egy jelentéktelen, idegesítő akadályra, ami közte és a túlélése között áll.

– A likviditási válság részletei lényegtelenek, Elena – mondta Arthur simán, miközben az apai álarc teljesen eltűnt, felfedve az alatta rejlő könyörtelen vállalati hadurat. – A helyzet az, hogy a pénz eltűnt. A cég hetek múlva kerül a 11. fejezet szerinti csőd szélére. Ma este egy névtelen vevő érkezik az Obsidian Capital nevű cégtől. Hajlandóak háromszázmillió dollárt befektetni, hogy többségi részesedést szerezzenek és megmentsék az örökségünket.

„És mi köze ennek a vallomásomhoz?” – kérdeztem, miközben a szívem egyenletes, ritmikus dübörgéssel vert a bordáim között.

Az ál-auditor, Mr. Vance, végre megszólalt. Kattintással kinyitotta aktatáskája rézzárját, és előhúzott egy vastag, összetűzött dokumentumokból álló kötegnyit. Az asztalon át felém csúsztatta őket.