Marcus volt az. Az operatív igazgatóm.

Az elit vendégek között teljesen elhallgatott a suttogás. Mindenki tudta, hogy kinek kellene lennie. Ő volt a megváltás hírnöke. Ő volt az Obsidian Capital helyettese.

Arthur arca azonnal átalakult. A gyilkos düh eltűnt, helyét egy undorító, kétségbeesett, szolgalelkű mosoly vette át. Szinte rohanva átszaladt a márványpadlón, félrelökve egy pincért, és hatalmas kezét Marcus felé nyújtotta.

– Mr. Vance! – dörögte Arthur, hangját erőltetve, hogy az egész terem hallja diadalát. – Üdvözöljük a Sterling Manorban! Kérem, fogadja őszinte bocsánatkérésemet az átmeneti áramszünetért. Egy apró fennakadás volt a viharban. Hihetetlenül megtisztelő számunkra, hogy ma este az Obsidian Capital képviselteti magát itt. Gondolom, elhozta a felvásárlási feltételeket?

Marcus megállt. Úgy nézett Arthur kinyújtott kezére, mintha nyers szennyvíz borította volna.

Nem nyúlt ki, hogy megrázza.

– Elhoztam a határidőnaplót, Mr. Sterling – mondta Marcus. Gazdag, dübörgő baritonhangon szólt, amely könnyedén szólt a zenében, abszolút figyelmet követelve tőle. – De nem azért vagyok itt, hogy aláírassam önnel.

Arthur mosolya megfagyott, rideggé és zavarttá vált. „Én… én nem értem. Megegyeztünk a háromszázmillió dolláros értékelésben. Az igazgatótanács előzetesen jóváhagyta a többségi részvények átruházását.”

– Az Obsidian Capital elvégezte az utolsó átvilágítást – folytatta Marcus, végignézve a néma, elragadtatott tömegen. – És katasztrofális, rendszerszintű csalást, sikkasztást és hamisított biztosítékokat tártunk fel a vezetői irodájukban, összesen több mint kétszázmillió dollár értékben.

Egy kollektív sikítás visszhangzott a bálteremben. A befektetők, akik eddig azon gondolkodtak, hogy mentőövet dobjanak Arthurnak, hirtelen fizikai lépéseket tettek hátrafelé, és úgy bántak a Sterling családdal, mint a leprásokkal.

„Ez hazugság!” – sikította Julian, és hisztérikusan elcsukló hangon előrelépett. „Ez egy kitalált hazugság! Tiszta az ellenőrzésünk!”

– Van egy hamis vallomásod a húgodtól, amit ma este kényszer hatására akartál kivégezni – javította ki Marcus, és a hangja úgy rekedt, mint a sikoly. – Az Obsidian Capital nem tárgyal bűnözőkkel. Nem szerzünk meg nehéz helyzetben lévő eszközöket, hanem felszámoljuk azokat.

Arthur arca vad, gutaütésszerű lilára változott. „Ki a fenének képzeled magad?! Nem jöhetsz be a házamba, és nem vádolhatsz meg engem ilyenekkel! Ki a főnököd?! Követelem, hogy azonnal beszélhessek az Obsidian Capital vezetőjével!”

Marcus elmosolyodott. Hideg, ijesztő, ragadozó mosoly volt.

Oldalra lépett egyet, és a szoba közepe felé fordult. Egyenesen rám nézett, aki csendben állt a jégszobor mellett.

– Nem kell kiabálnod, Arthur – mondta Marcus, hangja visszhangzott a kúria halotti csendjében. – Egész végig ott állt mögötted.

4. fejezet: A csúcsragadozó

A hatalmas bálteremre telepedett csend nemcsak egyszerűen néma volt; fizikai súlyként hatott, egy összeroppantó, fojtogató vákuumként, ami kiszívta az oxigént a teremből.

A hatalmas, aranyozott térben minden egyes szem egyszerre fordult, hogy kövesse Marcus tekintetét. Rám szegeződött a tekintetük. A nő az egyszerű fekete ruhában. A száműzött. A bűnbak.

Arthur lassan, gyötrődően megfordult. Arca groteszk zavarodottságba torzult, agya kétségbeesetten próbálta elutasítani a rá zúduló valóságot.

– Elena? – lehelte Arthur alig rekedtes hangon. Visszanézett Marcusra, majd rám. – Nem. Nem, az lehetetlen. Te egy könyvvizsgáló vagy. Egy garzonlakásban laksz. Neked… neked nincs semmid.

Elléptem a jégszobortól. Nem siettem. Lassan, megfontoltan sétáltam a csiszolt márványpadlón, mezítláb teljesen hangtalanul, csökkentve a köztünk lévő távolságot.

– Tíz évvel ezelőtt egy garzonlakásban laktam, Arthur – mondtam tisztán, a hangom hideg, kemény tekintéllyel telt, mint egy bíróé, aki egy halálos ítéletet olvas fel. – Amikor kirúgtál. Amikor Julian alkalmatlanságáért rám kentél, és az utcára dobtál, semmi mással, csak a ruháimmal a hátamon. Öt évet töltöttem azzal, hogy kikászálódjak a porból, amibe eltemettek.

Pontosan egy méterre tőle megálltam, betörtem a személyes terébe, és arra kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

– És az elmúlt öt évet az Obsidian Capital építésével töltöttem – folytattam, élvezve a mély, pusztító rettegést, amely a szemében virult. – Én vagyok az alapító. Én vagyok a vezérigazgató. És ma reggeltől a Sterling Global fennálló vállalati adósságainak nyolcvan százalékának egyedüli tulajdonosa vagyok.

Beatrice egy magas hangú, fojtott nyöszörgést hallatott, mindkét kezével eltakarta a száját, gyémántgyűrűi megcsillantak a csillár fényében.

– Te… te megvetted az adósságunkat? – dadogta Julian, miközben előlépett apja mögül, egész testében remegve. – Hogyan? Láthattuk volna a nevedet!

– Egy tucatnyi névtelen fantomcégen keresztül vettem, Julian – magyaráztam, úgy beszélve hozzá, mintha egy lassú, kiábrándító gyerek lenne. – Pontosan ugyanúgy, ahogy te megpróbáltad elrejteni a pénzt, amit az alapítványomból loptál. A különbség az, hogy én tudom, hogyan tüntessem el a nyomaimat. Te csak egy morzsanyomot hagytál hátra, ami egyenesen egy szövetségi börtönbe vezetett.

Figyelmemet a több száz vendégre, az igazgatósági tagokra, a politikusokra és a befektetőkre fordítottam, akik egy dinasztia látványos összeomlását figyelték.

– Hölgyeim és uraim – szóltam a tömeghez, hangom teljesen tisztán csengett. – Az elmúlt évtizedben Arthur és Julian Sterling fenntartották a hatalmas vagyon illúzióját azzal, hogy ezt a céget egy hatalmas, fenntarthatatlan piramisjátékként működtették. Kannibalizálták a nyugdíjalapokat, hamisították az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC) dokumentumait, és illegálisan biztosították a visszavonhatatlan családi vagyonkezelői alapokat magánrepülőgépek, külföldi szerencsejáték és illegális műkincsvásárlások finanszírozására.