„Ne beszélj!” – ordította Arthur, ömlött a nyál a szájából, ökölbe szorított kézzel. Fenyegető lépést tett felém. „Ezért elpusztítalak! Rágalmazásért beperellek! Olyan mélyre temetlek, hogy soha többé nem látod a napfényt!”

– Nem temetheted el az igazságot, Arthur – mondtam, mit sem zavarva a fizikai testtartásától. Benyúltam a ruhám zsebébe, és előhúztam egy kicsi, elegáns fekete pendrive-ot. Feltartottam, hogy az egész szoba láthassa.

„Ez a meghajtó a Kajmán-szigeteki számlák szerkesztetlen, igazságügyi auditját tartalmazza” – jelentettem be. „Tartalmazza azokat a metaadatokat, amelyek bizonyítják, hogy Julian hozzáfért a szerverekhez a naplók módosítása érdekében. Hangfelvételeket tartalmaz Beatrice-ről, amint megpróbálja ellopni a vállalati vagyontárgyakat Genfben.”

Elhajítottam az USB meghajtót. Az ívbe repült a levegőben.

Marcus kinyújtotta a kezét, és könnyedén elkapta az egyik kezével.

– És tíz perccel ezelőtt – tette hozzá Marcus, miközben a meghajtót a szabóöltönyének zsebébe csúsztatta –, ezeknek a fájloknak az azonos másolatait biztonságos, titkosított e-mailben továbbították az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC) Végrehajtási Osztályának, az FBI fehérgalléros bűnözéssel foglalkozó osztályának, valamint a Wall Street Journal, a New York Times és a Bloomberg pénzügyi részlegeinek.

A reakció azonnali és robbanásszerű volt.

Három prominens igazgatósági tag szó szerint megfordult és a ruhatár felé rohant, kétségbeesetten próbálva eltávolodni a radioaktív csapadéktól. A megmaradt befektetők előkapták telefonjukat, és kétségbeesetten tárcsázták brókereiket, ügyvédeiket, válságmenedzsereiket. Az elegáns centenáriumi gála azonnal a Titanic kaotikus fedélzetévé változott.

Arthur hátratántorodott, a mellkasát fogva. Arcáról teljesen eltűnt a szín, helyét undorító, hamuszürke vette át. Nézte a menekülő befektetőket, élete munkáját, értékes, arrogáns örökségét, ahogy a szeme láttára porrá omlanak.

– Megöltél minket – suttogta Arthur eltört hangon, szemében a tiszta, önző kétségbeesés könnyeivel. – Megölted a saját családodat.

– Nem én öltelek meg – feleltem, miközben mély, gyönyörű ürességet éreztem ott, ahol a bánatom élt. – Csak azért kapcsoltam fel a villanyt, hogy mindenki lássa a rothadást.

„Te ribanc!”

A sikoly vad, nyers és állatias volt.

Épp időben fordultam meg, hogy lássam Juliant felém rohanni. Az elméje teljesen összeomlott a közeli bebörtönzés súlya alatt. Felkapott egy nehéz, tömör kristályból készült whiskysüveget egy közeli tálcáról. Magasan a feje fölé emelte, egyenesen a koponyámra célozva, szeme gyilkos, féktelen dühtől tágra nyílt.

„Megöllek!” – sikította Julian, és minden sovány, kétségbeesett erejével lehajította a nehéz kristályt.

5. fejezet: A felszámolás

Nem riadtam meg. Nem sikítottam. Még csak fel sem emeltem a karjaimat, hogy hárítsam az ütést.

Mielőtt a nehéz kristálykannát leereszkedhetett volna a fejem felé, Marcus megmozdult.

Az operatív igazgatóm nemcsak egy briliáns pénzügyi elme volt; egykori tengerészgyalogsági felderítő hírszerző tiszt is. Sötétkék elmosódott mozdulattal közelítette meg a távolságot. Bal kezével megragadta Julian leereszkedő csuklóját, és egy hányingert keltő csontropogással megállította a levegőben a dekantert .

Julian fájdalmasan felsikoltott, amikor Marcus élesen kifelé csavarta a csuklóját. A kristálykannát kicsúszta az ujjai közül, és borostyánszínű folyadék és csipkézett üveg permetét szórva a márványpadlónak csapódott.

Egyetlen folyékony, brutális mozdulattal Marcus kirántotta Julian lábait alóla, és arccal előre a kemény márványpadlóra csapta. Térdét egyenesen Julian gerincébe vágta, a földhöz szegezve őt, karját pedig súlyos, gyötrelmes szögben a háta mögé húzta.

Julian feljajdult, véres arcát a padlóhoz nyomva, megállíthatatlanul zokogott. „A karom! Eltörted a karomat!”

– Mozdulj még egyszer, és összetöröm a másikat is! – figyelmeztette Marcus halk, rémisztő morajlásként, könnyedén megfékezve a vergődő férfit.

Arthur nem mozdult, hogy segítsen aranyfiának. Csak állt ott bénultan, és nézte, ahogy örököse a saját báltermének padlóján sír. Beatrice egy bársonykanapére rogyott, lihegve a kezébe temette magát, szempillaspirálja sötét, csúnya patakokban folyt végig sebészileg feszesített arcán.

Kintről, átvágva a süvítő szélen és a vihar zuhogó esőjén, több rendőrségi sziréna erősödő, jól kivehető jajveszékelése hallatszott.

Felfelé jöttek a hegyre.

„A szövetségi hatóságok kivételesen gyorsan reagálnak, amikor egy masnival megkötött, negyedmilliárd dolláros csalási ügyet adsz át nekik” – jegyeztem meg nyugodtan, miközben lenéztem a bátyámra.

A nehéz mahagóni bejárati ajtók ismét kivágódtak. Ezúttal nem egyetlen vezető volt az. Egy tucatnyi felfegyverzett FBI-ügynök sötét széldzsekikben, állami rendőrök kíséretében özönlött be a nagy előcsarnokba.

„FBI! Senki sem mozduljon! Kezeket tegyenek, ahol láthatjuk őket!” – vakkantotta a vezető ügynök, és felvillantotta a jelvényét.

A megmaradt vendégek rémületükben megdermedtek.

A vezető ügynök végigpásztázta a szobát, tekintete azonnal Arthurra, Beatrice-re és Julianra tévedt. Előhúzott egy vastag halom parancsot a kabátjából.

– Arthur Sterling, Julian Sterling, Beatrice Sterling – jelentette be az ügynök, hangja visszhangzott a boltozatos mennyezetről. – Mindannyian letartóztatásban vannak elektronikus csalás, értékpapír-csalás, sikkasztás és a zsarolók befolyása alatt álló és korrupt szervezetekről szóló törvény megsértése miatt.

A rendőrök megrohanták a családot. Felrángatták Juliant a földről, nehéz acélbilincset csaptak a csuklójára, ügyet sem vetve szánalmas, válláról síró kiáltásaira. Arthur kezét a háta mögé rántották; a hatalmas családfő nem tanúsított ellenállást, lelke teljesen, végleg megtört.

Egy női rendőr talpra rántotta a hisztérikus Beatrice-t, és az ajtó felé vonszolta.

Ahogy bilincsben elvezették apámat mellettem, megállt. Rám nézett, tekintete tele volt egy életre szóló gyűlölettel, megbánással és teljes vereséggel.

– Nem vagy a lányom! – köpte Arthur remegő hangon.