„Mi a fene történt?!” – sikította Julian a sötétben, sípcsontja hevesen egy nehéz faszéknek csapódott, majd szánalmas káromkodások sorozata hallatszott.

– Biztosan elromlott a villám! – ordította Arthur, nehéz léptei a padlódeszkákon koppantak, miközben vakon keresett engem. – Vance! Ne hagyd, hogy az ajtóhoz jusson!

De nem a tölgyfa főbejárat felé tartottam. Életem első tizennyolc évét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam elmenekülni ebből a házból; jobban ismertem az építészeti terveket, mint az építész, aki rajzolta őket.

Az áramszünet nem viharhullám volt. Egy lokalizált, rosszindulatú szkript, amit egy nagyon drága, nagyon illegális hackernek fizettem, hogy telepítsen a lakópark okosotthon-hálózatába. Elindítottam a teljes elektromos rendszer kemény újraindítását, beleértve a tartalék generátorokat is. Pontosan négy perc harminc másodpercbe telt volna, mire a rendszer újraindult, lefuttatta a diagnosztikát, és visszaállította a lámpákat.

Négy perc harminc másodpercnyi tiszta káosz.

Némán mozogtam, mélyen a padlóra rogytam, csupasz kezemmel tapintottam a lambéria ismerős mintázatát. Kibújtam a magas sarkú cipőmből, és otthagytam a szőnyegen, harisnyás lábaim pedig hangtalanul haladtak a koromsötét szobában.

Hallottam, ahogy Arthur nehéz kezei a falnak csapódnak az ajtó közelében, a villanykapcsolót keresve. „Elena! Ha felkapcsolják a villanyt, Istenemre esküszöm…”

Elértem a könyvtár túlsó sarkát, megkerülve a kandallót. Ujjaim megtalálták a harmadik könyvespolc mögötti finom, rejtett barázdát – a cselédfolyosó bejáratát, amely közvetlenül a könyvtárat kötötte össze a konyhakamrával. Ez egy olyan átjáró volt, amelyet egy évszázaddal ezelőtt terveztek, hogy a személyzet észrevétlenül szállíthassa ki a whiskyt és a szivarokat.

Megnyomtam a rejtett reteszt. A keskeny fapanel halk, alig hallható suhanással kattanva kinyílt .

Beosontam a fagyos, keskeny folyosón, és éppen akkor húztam be a panelt, amikor hallottam, hogy Mr. Vance hevesen az asztalnak csapódik.

Teljes sötétségben voltam, csapdába esve ősi otthonom falai között. A levegőben por, régi egérürülék és nedves vakolat szaga terjengett. Gyorsan mozogtam, tapogatózva haladtam végig a keskeny átjárón, a szívem úgy kalapált a bordáim között, mint egy kétségbeesett madáré.

A vakolatfal túloldaláról a nagy előcsarnokban a gálavendégek tompa, pánikba esett hangját hallottam. A vonósnégyes elhallgatott. Az emberek kiabáltak, a mobiltelefonok zseblámpái szétszórt, kétségbeesett szentjánosbogarakként kezdtek áthatolni a sötétségen.

Megálltam egy szellőzőrács közelében, amely a fő szalonba nyílt.

A vékony fémléceken keresztül hallottam Arthurt és Beatrice-t. Sikerült kijutniuk a könyvtárból a szalonba.

– Hol van? – sziszegte Beatrice, a pániktól élesen és visszataszítóan csengett a hangja. – Arthur, ha eljut a rendőrséghez ezekkel a dossziékkal, mindent elveszítek! A galériámat, a számláimat, az ingatlanjaimat!

– Halkabban! – csattant fel Arthur, nehézkes légzése még a falon keresztül is hallatszott. – Nem tud lejönni a hegyről ebben a viharban. A kapuk zárva vannak. Vance a keleti szárnyat kutatja.

– Mi van Juliannal? – kérdezte Beatrice, hangja összeesküvés-szerű, mérges suttogássá halkult. – Arthur, figyelj rám. Ha tényleg nála vannak a fájlok… ha be tudja bizonyítani, hogy Julian hamisította a vagyonkezelői dokumentumokat… szabadon kell engednünk.

Hosszú, nehéz csend következett.

– Ő a fiam, Beatrice – mondta Arthur, bár a hangjában gyenge meggyőződés csengett.

„Ő egy teher!” – köpte ki. „Elsikkasztotta a pénzt! Nem tudtuk, mekkora volt a helyzet! Mondhatjuk, hogy egyedül cselekedett. Mondhatjuk, hogy manipulált minket. Arthur, az Obsidian Capitaltól érkező vevő, mindjárt megérkezik! Szükségünk van arra a háromszáz millióra a túléléshez. Odaadjuk Juliant a farkasok elé, őt hibáztatjuk az eltűnt pénzért, és megtartjuk a céget.”

A hideg vakolathoz nyomtam a kezem, és mély, émelyítő undor hulláma öntött el. Egy skorpiócsalád voltak, akik egy égő korsóban rekedtek, és mohón csípték egymást halálra, csak hogy túléljenek még egy napot.

Három perc lejárt. Kilencven másodperc van hátra.

Ellöktem magam a rácstól, és siettem végig a folyosó hátralévő részén. Kinyitottam a rejtett panelt a végén, és kibotorkáltam a hatalmas, ipari konyhába.

Teljes káosz uralkodott. A catering személyzet vakon rohangált a mobiltelefonok lámpáival, spanyolul káromkodva próbálták megmenteni a finom szuflék összeesését a kialudt sütőkben. Senki sem vette észre a falból kilépő fekete ruhás nőt.

Fogtam egy tiszta, fehér szakácstörlőt a pultról, letöröltem a port az arcomról és a karomról, majd nyugodtan kimentem a lengőajtón a hatalmas ebédlőbe.

Épphogy beléptem a szobába, amikor a tartalék generátorok nehéz, mechanikus zümmögése életre kelt a pincében.

A hatalmas kristálycsillárok a fejük felett pislákoltak, zümmögtek, majd vakító, ragyogó fénnyel árasztották el a birtokot.

A több száz vendég egyhangúlag felsóhajtott. A vonósnégyes, amely a végsőkig profi volt, azonnal egy élénk Vivaldi-darabra bukkant, hogy elfedje a kínos feszültséget.

A terem közepén magasodó jégszobor közelében álltam, és a tömeget fürkésztem.

Arthur és Beatrice kipirult arccal, kétségbeesetten cikázó tekintettel rontottak be a szalon ajtaján. Julian egy pillanattal később bebotorkált, úgy nézett ki, mintha egy súlyos szívroham szélén állna, a mellkasát fogva.

De a figyelmük hirtelen elterelődött arról, hogy engem keressenek.

A birtok nehéz mahagóni bejárati ajtaja szélesre tárult.

A két csuromvizes biztonsági őr által közrefogva egy férfi lépett be a nagy előcsarnokba. Makulátlanul öltözött, méretre készített sötétkék öltönyben, egy drága ezüst esernyőről csöpögött a víz a márványpadlóra. Egy olyan ember csendes, lesújtó magabiztosságával mozgott, aki birtokolja azt a levegőt is, amit belélegzett.