1. fejezet: Az idegen a CTA-n

„Ha a férjed nyakláncot ad neked, ne viseld. Tedd egy pohár vízbe egy éjszakára.”

Azt hittem, félrehallottam. A Chicago Transit Authority buszának csikorgó fékjei általában elnyomták az ingázótársaim mormogását, de a hangja természetellenes, hátborzongató tisztasággal hasított át a mechanikai zajon.

A kopott műanyag széken ült, amit percekkel korábban átadtam neki. Lenéztem rá. Nehéz, szénszürke ballonkabátot viselt, ami túl nagynak tűnt törékeny alakjához, és egy kifakult smaragdzöld barettet, ami hátra volt tűzve az arcába. Szárított levendula és régi papír éles, jellegzetes illata áradt belőle.

„Tessék?” – kérdeztem, kissé lehajolva, és a felső korlátot markolászva, miközben a busz előrelendült.

Az idős nő lassan felemelte a fejét. Átható, jeges kék tekintete olyan intenzitással szegeződött az enyémbe, hogy elakadt a lélegzetem. Nem tűnt őrültnek; rémültnek, és kétségbeesetten próbált megbizonyosodni róla, hogy nem vagyok az.

– Figyelj rám, gyermekem – suttogta száraz, rekedtes hangon, alig hallhatóan a motor dübörgésében. – Egy pohár víz. Egész éjjel.

Hideg rémület görcsölt a gyomromban. A karomon égnek állt a szőr a gyapjúkabátom alatt. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mit ért ezalatt, vagy honnan tudhatja, hogy egyáltalán férjnél vagyok, kinyújtotta a kezét, és röviden megérintette a csuklómat. Jéghideg ujjai voltak.

– És bármit is csinálsz – tette hozzá, tekintetét a busz eleje felé sikítva –, ne mondd el a férjednek.

Az automata hang a kaputelefonon keresztül bejelentette, hogy megállok Oak Park közelében. Az ösztöneim átvették az irányítást. A hátsó ajtók felé léptem, az agyam ezer mérföld/órás sebességgel forgott. Ahogy az ajtók sziszegve kinyíltak, hátrapillantottam a vállam fölött. A nő egyenesen előre bámult, kezeit gondosan összefonva az ölében, és teljesen tudomást sem vett rólam, mintha mi sem történt volna.

Kiléptem a csípős novemberi szélbe, és szorosabbra húztam a sálamat a nyakam körül, próbálva kiverni a fejemből a találkozás gondolatát. Csak egy különc idegen, mondtam magamnak, miközben a csizmáim ritmikus kopogása a betonon jól megnyugtatott. Chicago tele van velük.

Harminchat évesen a kiszámíthatóságra vágytam. Könyvelősegédként dolgoztam egy közepes méretű építőipari cégnél, ami egy unalmas, de stabil munka volt. Naponta közel két órát töltöttem a tömegközlekedésen, aprólékosan átnéztem a táblázatokat és kiegyenlítettem a főkönyveket, és szinte minden egyes háztartási kiadást a fizetésemből fedeztem.

A férjem, Julian, maga volt az istálló ellentéte. Az elmúlt két évben végignéztem, ahogy egyik katasztrofális üzleti vállalkozásból a másikba ugrál. Először egy grandiózus, importált autóalkatrészeket árusító vállalkozás volt, amitől a garázsunk rozsdásodó fémmel volt tele. Aztán jött a napi kereskedés, ami három hét alatt megtizedelte szerény megtakarításainkat. Ezután jött egy logisztikai partnerség, ami egyik napról a másikra elpárolgott. Minden egyes alkalommal „kihagyhatatlan” lehetőség volt. Minden egyes alkalommal csak egy „kis indulótőke” kellett hozzá.

A megígért gazdagság sosem valósult meg. Ennek ellenére továbbra is írtam a csekkeket a lakbérre, az élelmiszerre, a közüzemi számlákra és a növekvő minimális befizetésekre Julian kimerült hitelkártyáira. Szerettem őt, vagy legalábbis szerettem azt az embert, akinek hittem, amikor nyolc évvel ezelőtt összeházasodtunk, így magamra vettem a terhet.

De volt egy határ, amit vérrel húztam meg. Egy dologban egyáltalán nem voltam hajlandó kompromisszumot kötni: a nagymamám wisconsini Door megyei házikójában.

Nem kúria volt. Egy szerény, viharvert birtok hatalmas gyümölcsössel és nyikorgó, szúnyoghálós verandával, ahol gyermekkorom legboldogabb nyarait töltöttem. Amikor a nagymamám, Clara, meghalt, teljesen rám hagyta. Ez volt a menedékem.

Az elmúlt hat hónapban Julian kérlelhetetlen volt ezzel kapcsolatban.

„Morgan, simán kaphatnánk érte négyszázötvenezert” – érvelt, miközben fel-alá járkált a szűkös konyhánkban. „Talán félmilliót is, ha eladjuk fejlesztőknek. Miért hagynánk üresen állni egy ingatlant, amikor mi itt fuldoklunk?”

„Mert a nagyanyámé volt, Julian. Nem olyan vagyon, amit felszámolni lehetne. Az én otthonom.”

„Az emlékek nem elégítik ki a számlákat, Morgan!” – kiáltotta, arca elpirult attól a hirtelen támadt, rémisztő dühtől, amit az utóbbi időben mutatott.

Mindig ott helyben leállítottam a beszélgetést, elsétáltam és bezárkóztam a fürdőszobába, amíg le nem csillapodott a dühe.

Egy héttel azután a furcsa, kísérteties buszon történt találkozás után kinyitottam a lakásunk ajtaját, kimerülten a cégnél töltött kimerítő hó végi zárástól. A szokásosra számítottam: Julian a világító monitora fölé görnyed a vendégszobában, üres kávéscsészék között, és egy újabb fantomvagyon után kutat.

Ehelyett a nappaliban várt rám.

Borotvált volt, a haja szépen fésülve. Ropogósra nyírt, új inget viselt, amiről tudtam, hogy nem engedhetjük meg magunknak, és drága kölnijének – amelyet csak különleges alkalmakkor viselt – éles, fűszeres illata betöltötte a szobát.

– Van egy meglepetésem a számodra – mondta szokatlanul sima, szinte begyakorolt ​​hangon.

Lépett egyet felém, kezeit a háta mögé rejtve. A szívem furcsán, egyenetlenül dobogott.

A háta mögül egy kicsi, sötétkék bársonydobozt húzott elő.

Elállt a légzésem. A lakásban hirtelen nehéznek, fullasztónak éreztem a levegőt.

A dobozban egy finom, csillogó aranylánc feküdt, gyönyörű ovális medállal, amelyet apró, csillogó kövek vettek körül. Lenyűgöző volt. Drága volt.

És abban a pillanatban a zöld barettos nő rekedtes hangja visszhangzott a fejemben, hangosan, mint egy szirén: „Ha a férjed nyakláncot ad neked, ne viseld.”