– Vedd fel! – unszolta Julian széles mosollyal. Közelebb lépett egyet, és a csat felé nyúlt. – Látni akarom, hogy áll a gyönyörű nyakadon.

Felnéztem a szemébe. Intenzív, túlságosan mohó csillogás volt bennük. Egy olyan éhség, amitől libabőrös lettem.

– Holnap – fakadt ki belőlem, miközben egy lépést hátráltam, és védekezően felemeltem a kezeimet. – Kegyetlen napom volt a munkahelyemen, Julian. Csupa városi kosz vagyok. Csak zuhanyozni szeretnék.

Egy pillanat töredékére – olyan gyorsan, hogy majdnem lemaradtam róla – Julian mosolya teljesen eltűnt, helyét pedig egy számító, színtiszta düh vette át. Aztán, mint egy visszacsúszó maszk, a mosoly visszatért, bár a szemébe nem jutott el.

– Persze, drágám – mondta halkan, és becsapta a dobozt. – Amit csak akarsz.

Késő este, miután biztos voltam benne, hogy Julian teljesen elmerült a számítógépében a vendégszobában, nesztelenül beosontam a sötét konyhába. Remegő kezekkel töltöttem meg egy magas poharat hideg csapvízzel. Elővettem a bársonydobozt a táskámból, ujjaim hideg verejtéktől csúsztak, és óvatosan leengedtem az arany nyakláncot a vízbe.

Mélyen elrejtettem az üveget a sarokszekrényben, egy nehéz öntöttvas edény mögé toltam, amiről tudtam, hogy Julian soha nem használta.

Alig aludtam. Másnap reggel hatkor, miközben Julian még mindig horkolt a hálószobában, lábujjhegyen visszaosontam a konyhába, kinyitottam a szekrényt, és kivettem a poharat.

Lenéztem a vízbe, és egy sikoly elhalt a torkomban.

2. fejezet: A víz titka

A víz, ami előző este tökéletesen tiszta volt, most zavaros, mérgezőnek tűnő halványkék lett.

Letettem a poharat a gránitpultra, a kezem annyira remegett, hogy a víz lecsapott a peremén. Közelebb hajoltam, a leheletem bepárásította a poharat. Alul, lustán sodródva a zavaros kék vízben, néhány apró, szaggatott fekete pehely hevert. Továbbá egy vékony csík, ami olcsó ezüstfóliának tűnt, teljesen levált a nyaklánc díszes medáljáról, és a felszín közelében lebegett.

Dermedten álltam a konyhám félhomályos reggeli fényében.

Maga a nyaklánc is átalakult. Amit Julian egy gyönyörű, finom aranyláncként mutatott be, most sötét, csúnya rozsdafoltok látszottak a kapocs és a szemek körül. A medál – a gyönyörű ovális, amit most már tudtam, hogy műgyémántok vettek körül – közepén egy súlyos hajszálrepedés keletkezett. A víz feloldotta az olcsó ragasztót, ami összetartotta.

És abban a kiszélesedett résben láttam valamit.

Valami szögletes. Valami fémes. Valami, ami egyáltalán nem ékszer.

Fogtam egy csipeszt a konyhafiókból, és óvatosan kihalásztam a nyakláncot a kék vízből, majd egy papírtörlőre tettem. A csipesz hegyével finoman szétfeszítettem a repedést.

Egy apró, szögletes, fekete mikrochip, nem nagyobb, mint a kiskörmöm, beszorult a díszes keret alá. Apró rézpályák verték meg a konyhai fényt.

Az első, kétségbeesett gondolatom az volt, hogy gyártási hiba – valami furcsa súly, amit az olcsó bizsukban használnak. A második gondolatom az idős nő kísérteties figyelmeztetése volt a buszon.

Bármit is csinálsz, ne viseld.

A gyomrom összeszorult. Hideg hullámokban öntött el a hányinger. Ki tesz elektronikai eszközöket nyakláncba?

A folyosó végéből nyikorgott a keményfa padló. Léptek zaja. Julian.

Pánik hasított belém. Felkaptam a nedves nyakláncot, a kabátom zsebébe gyömöszöltem, felkaptam a kék vizes pohárt, és nesztelenül a mosogatóba öntöttem. Épp akkor rúgtam be az üres poharat a mosogatótartó mögé, amikor a konyhai lámpák felvillantak.

– Jó reggelt, drágám! – mondta Julian álmosságtól rekedt, de mélyen feszültséggel átitatott hangon.

Ugyanazzal a vidám, begyakorolt ​​arckifejezéssel lépett be a konyhába, mint előző este. Nem rám nézett, hanem egyenesen a nyakamat nézte.

„Jól alszol?” – kérdezte, miközben elsétált mellettem a kávéfőzőhöz.

– Rendben – sikerült kinyögnöm, miközben erőt vettem a hangszálaimon. Megragadtam a pult szélét, hogy ne remegjen a kezem.

Kávét töltött a kedvenc bögréjébe. Aztán színlelt lazasággal a pultnak támaszkodott. – Szóval, felpróbáltad ma reggel a nyakláncodat?

Éreztem, hogy összeszorul az állam. „Még nem.”

A keze félúton megállt a szája előtt. A kávé lötyögött a bögréjében. „Miért ne?”

„Megmondtam már tegnap este. Kimerült voltam, és ma reggel is késésben leszek.”

Julian három gyötrődő másodpercig bámult rám. A konyhában a csend megnyúlt, megfeszült, mint egy elpattanni készülő drót.

– Nos, akkor viseld ma – mondta végül, és a hangja egy oktávval lejjebb csúszott. – Kifejezetten neked választottam, Morgan. Azt akarom, hogy viseld.

– Szerintem nem illik a szürke öltönyömhöz – tértem el a kérdéstől, és a hűtő felé fordultam, hogy elkapjam a tekintetét.

„Morgan.”

Hirtelen, ádáz éles hangjától összerezzentem. Lassan becsuktam a hűtőszekrény ajtaját, és ránéztem.

– Sok pénzt költöttem arra a nyakláncra – mondta, és összeszűkült a szeme.

Figyelmesen néztem, láttam a szája körüli szoros ráncokat. „Mennyibe kerül?”

Pislogott, a kihívás láthatóan kibillentette az egyensúlyából. – Micsoda?

„Mennyit költöttél, Julian?”

„Számít ez?” – csattant fel.

„Nem igazán. Csak kíváncsi vagyok.”

Julian egy kemény puffanással tette le a kávéját . „Ezernégyszáz dollár.”

Majdnem hisztérikusan felnevettem. Ezernégyszáz dollár. Alig három nappal korábban még leszidott, mert nem engedhettük meg magunknak a mosógépünk kétszáz dolláros javítását. Kedden még könyörgött a bevásárlásért. Most meg azt állítja, hogy egy ezret költött ékszerekre?

– Ez nagylelkű – mondtam halkan, miközben az arcom üres maszkként húzódott el.