Haboztam, miközben az elmúlt néhány kaotikus hét emlékei között kutattam. „Ő… ő kérte a jogosítványomat úgy három héttel ezelőtt.”

Evelyn sötét pillantást váltott Eleanorral. – Milyen indokot adott erre?

„Azt mondta, hogy frissíti a bérlőnk biztosítását, és szüksége van a jogosítványom számára. Odaadtam neki, miközben vacsorát főztem.”

„Kivitte a szobából?”

„Igen. Csak pár percre.”

Evelyn gyorsan feljegyezte a jegyzettömbjébe: „Lefényképezte. Rendben. Azonnal ellenőriznünk kell a közterület-nyilvántartást.”

Felém fordította elegáns laptopját, és megnyitotta a Wisconsin megyei földhivatali adatbázist. A szívem úgy kalapált, mint egy csapdába esett madár, miközben manikűrözött ujjai végigszáguldottak a billentyűzeten, és beütötték a Door megyei ház telekszámát.

A képernyő betöltődött

A tulajdonosi nyilvántartásban még mindig a hivatalos nevem szerepelt. Hatalmas megkönnyebbülés öntött el. Hátradőltem a bőrfotelben.

– Látod? – leheltem. – Még mindig az enyém. Még nem csinált semmit.

Evelyn nem mosolygott. Tekintete a képernyő aljára siklott. „Igen, a tulajdonjog még mindig a neveden van bejegyezve. De van egy függőben lévő bejelentés a tulajdonjogról. Egy eladási szándék.”

Rákattintott egy linkre, amivel megnyitott egy nemrég rögzített értesítést az ingatlanról. Ez egy digitalizált PDF-fájl volt, amely egy helyi ingatlan-nyilvántartó cégnek benyújtott adásvételi szerződést tartalmazott.

Evelyn felnagyította a dokumentumot a képernyőn.

Elállt a lélegzetem. A szerződés a házikó 287 000 dollárért történő eladásáról szólt – ez majdnem a tényleges piaci érték fele.

És a lap alján, sötétkék tintával, egy aláírás állt.

Aláírásom

Kivéve, hogy életemben nem láttam még ezt a dokumentumot.

„Mi ez?” – ziháltam, és remegő ujjammal a képernyőre mutattam.

„Felismeri a vevőt?” – kérdezte Evelyn, miközben ránézett a vevősorra.

A vevőt Lakefront Development Holdings LLC- ként tüntették fel .

– Nem – ráztam a fejem kétségbeesetten. – Még soha nem hallottam róluk.

Evelyn új fület nyitott, és átnézte a wisconsini cégjegyzéket. Megnyitotta a Lakefront Development bejegyzését. A bejegyzett ügynök egy milwaukee-i bevásárlóközpontban működő ügyvédi iroda volt. De alatta, az „Ügyvezető tagok” címszó alatt egy név állt, amitől megfagyott a vér az eremben.

Victor Kessler

– Ó, te jó ég! – nyögtem ki, és befogtam a számat. – Azt mondta, hogy a házikó négyszázötvenezer dollárt ér. Miért adja el kétszáznyolcvanhétért?

Eleanor előrehajolt, a szeme lángolt. „Mert Victor Kft.-je jelentős árengedménnyel veszi meg. Julian gyorsan megkapja az ellopott pénzt, Victor pedig egy félmillió dolláros ingatlant kap fillérekért, amit azonnal el is adhat. Ez vagyonkifosztás.”

„De én ezt nem írtam alá!” – kiáltottam. „A földhivatal nem fogja ezt elfogadni, ugye?”

Evelyn ismét felnagyította az aláírást. „Morgan, nézd meg jól az aláírást.”

A képernyőre meredtem. Ijesztően pontos volt. A keresztnevem ismétlődő „M”-je. Az éles, jellegzetes farok az utolsó „n”-en. Az enyhén felfelé ívelő vonal, amit mindig is használtam. Nem volt hanyag utánzat. Valaki már százszor gyakorolta ezt.

És pontosan tudtam, hol találhatta Julian a kimeríthetetlen mennyiségű aláírásomat. Az adóbevallásaimat. A közös banki papírjainkat. A hazahozott munkához kapcsolódó papírokat.

Egy emlék csapódott belém egy tehervonat erejével. Három héttel ezelőtt Julian kölcsönkérte a laptopomat, azt állítva, hogy az asztali gépe tönkrement, és egy sürgős e-mailt kell ellenőriznie. Bejelentkeztem, és gondolkodás nélkül odaadtam neki. A digitális aláírásfájlom, a beolvasott útleveleim, minden azon a merevlemezen volt.

– Van még valami – suttogtam, és a legmélyemig megsértve éreztem magam.

Evelyn várt

„A férjemnek megvan az összes jelszavam. Hozzáférése van az elsődleges bankszámlámhoz.”

Evelyn egyenesen felült, és azonnal harci üzemmódba kapcsolt. „Zárolnunk kell az egész pénzügyi életedet. Azonnal.”

A következő három gyötrelmes órában Evelyn irodája egy igazi csatateremmé változott. Az ő irányításával felhívtam a bankom csalásellenes osztályát. Befagyasztottam a hitelkártyámat mindhárom irodánál. Evelyn biztonságos hálózatán keresztül megváltoztattam minden egyes jelszót a telefonomon, az e-mailjeimben és a fiókjaimban.

Amíg telefonon beszéltem, Evelyn lefuttatott egy alapos hitelvizsgálatot. Az eredmény katasztrofális volt.

Egy magas kamatozású online hitelező egy hatalmas, jogosulatlan hitelkérelemmel állt a hiteljelentésemben. És valaki megpróbált egy 50 000 dolláros limitű üzleti hitelkártyát nyitni a társadalombiztosítási számommal mindössze két nappal ezelőtt.

Mozdulatlanul ültem a bőrfotelben, és a szürke látképet bámultam. Nyolc évig azt hittem, hogy Julian csak egy álmodozó. Felelőtlen, igen. Bolond, minden bizonnyal. De azt hittem, szeret engem.

A felelőtlenség nem magyarázta a hamisított jogi dokumentumokat. Nem magyarázta a rejtett nyomkövetőket. Nem magyarázta meg az összeesküvést egy ragadozóval, hogy ellopják halott nagymamám házát.

Julian nem egy kudarcot vallott üzletember volt. Egy élősködő. És megpróbált kivéreztetni, mielőtt eldobott volna.

– Morgan – mondta Evelyn halkan, megtörve a csendet. – Van biztonságos szállásod ma estére? Nem mehetsz vissza abba a lakásba.

Kinyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Hová mehetnék? Évekig fizettem a lakbért. Berendeztem. Most pedig csapdába estem.

Eleanor átnyúlt a helyiségen, és meleg, viharvert kezeivel gyengéden megfogta remegő kezeimet.

– Hazajössz velem – mondta Eleanor határozottan.

Ránéztem, lenyűgözött egy nő kedvessége, akivel csak órákkal ezelőtt találkoztam. „Alig ismersz. Nem erőltethetem rád.”

Eleanor szeme könnyekben úszott. „Ismertem a lányomat. És pontosan tudom, milyen érzés, amikor egy nő rettegve ismeri be, hogy az a személy, aki mellett alszik, a sötétben rejlő szörnyeteg. Oda már nem mész vissza.”