Végre megtörtem. Nem jajgattam, és nem sikítottam. Csak a kezembe temettem az arcomat, és halk, megtört zokogás tört fel belőlem, ami a torkomat szakadta. Minden árulás, félelem, az elvesztegetett szerelem évei ömlött ki belőlem.

És egy évtized óta először hagytam, hogy valaki más gondoskodjon rólam.

De ahogy ott ültem és sírtam, felvillant a telefonom – ami Evelyn asztalán volt.

Julian üzenete volt. És miután elolvastam, rájöttem, hogy a rémálom korántsem ért véget.

6. fejezet: A vacsora visszautasítása és a szökés

Délután 5:42-kor Julian neve villant fel a telefonom képernyőjén. Az üvegasztalnak zümmögő hang úgy hangzott, mint egy csörgőkígyó zümmögése.

Meredten bámultam, a szívem őrült ritmusban vert a bordáim között.

Evelyn előrehajolt, tekintete éles volt. „Fel tudsz venni rá válaszolni, ha képesnek érzed magad rá. Tartsd semleges hangnemedet. Ne szállj szembe vele. Ne add tudtára, hogy felfedezted a hamisítványt. Meg kell néznünk, mi a következő lépése.”

Mély, remegő lélegzetet vettem, végighúztam az ujjam a képernyőn, és a fülemhez emeltem a telefont. „Szia.”

– Hol vagy? – Julian hangja feszült volt, a közönyös hangnem erőltetett és mesterkélt.

„Én… még mindig kint vagyok. Ügyeket intézek.”

Julian erőltetett, reszelős nevetést hallatott. – Mindig dolgozol, mindig rohansz. Figyelj, hagyd abba, amit csinálsz. Foglaltam nekünk asztalt mára.

Összeráncoltam a homlokomat, és Evelynre pillantottam. Bólintott, és intett, hogy folytassam a beszélgetést. „Asztalfoglalás? Hol?”

„Bellamynál. Pontosan nyolc harminckor.”

A Bellamy’s egy közismerten exkluzív és elképesztően drága steakhouse volt a belvárosban. Az ötödik házassági évfordulónk óta nem ettünk ott, és én fizettem a számlát.

„Mi az alkalom, Julian? Nem engedhetjük meg magunknak a Bellamy’s-t.”

– Ne aggódj a pénz miatt, Morgan – mondta simán, és undorító büszkeség vegyült a hangjába. – Hihetetlen híreim vannak.

Még erősebben szorítottam a telefont. „Milyen hírek?”

„Üzleti hírek. Olyanok, amik mindent megváltoztatnak számunkra. Épp most jött létre egy hatalmas üzlet.”

A házikóról beszélt. Még azelőtt ünnepelte az örökségem ellopását, hogy a tinta megszáradt volna. Tiszta undor hulláma öntött el, olyan erősen, hogy majdnem elakadt a lélegzetem.

– Ez… nagyszerű – sikerült kinyögnöm.

„Az. És azt akarom, hogy ma este gyönyörűen nézz ki, hogy megünnepeljük. Vedd fel azt a ruhát, ami tetszik. És Morgan?”

“Újra?”

„Feltétlenül viseld a nyakláncot.”

Íme. A csapda kattanva bezárult. Nyomon kellett követnie. Biztosítania kellett, hogy pontosan ott legyek, ahol akar.

„Julian, miért olyan fontos neked, hogy azt a nyakláncot viseld?” – kérdeztem, és igyekeztem visszafojtani a remegő hangomat.

Csend telepedett a vonalra. Aztán a hangja elhalkult, elvesztette minden melegségét. – Mert egy vagyont költöttem rá neked. Bűn az, ha azt akarom, hogy a feleségem viselje az ajándékomat?

„Nem.”

„Akkor ne bonyolítsd már ezt az egészet ennyire átkozottul, Morgan. Csak tedd, amit kérek.” – A hangneme ismét megváltozott, álságosan közönyössé vált. „Ó, és hozd a táskádat! Tulajdonképpen, hozd magaddal a jogosítványodat is.”

A szoba megpördült. Evelyn szemébe néztem. Dühösen kezdett írni a jegyzettömbjébe: NE MENJ! NE ÍRJ ALÁ SEMMIT!

– A jogosítványom? – kérdeztem zavart színlelve. – Miért kell nekem a személyi igazolványom egy étterembe?

– Van egy kis papírmunka, amit vacsora után el kell intéznünk – mondta Julian simán. – Semmi komoly. Csak egy formalitás az új üzleti vállalkozással kapcsolatban. Mindkettőnk aláírása szükséges a vagyonkezelői alap létrehozásához.

Lesből fog támadni. Ő és Victor valószínűleg rájöttek, hogy a földhivatalnak fizikai, közjegyző által hitelesített aláírásra vagy személyes igazolásra van szüksége a ház eladásához. Sarokba fog szorítani egy elegáns vacsorán, leönt borral, és az arcomba tolja az átruházási szerződést. És ha visszautasítom? Mit fog velem csinálni Victor Kessler egy sötét parkolóházban?

– Azt hiszem, ma este nem tudok vacsorát készíteni, Julian – mondtam hátborzongatóan nyugodt hangon.

“Mi?”

„Nem érzem jól magam. Görcsben van a gyomrom. Azt hiszem, influenzás vagyok.”

A vonal túlsó végén teljes csend honolt. Aztán a maszk teljesen lehullott.

– Morgan, hónapokat töltöttem azzal, hogy ezt a lehetőséget előteremtsem – sziszegte mérgező hangon. – Victor holnap elrepül a városból. Ma este véglegesítenünk kell ezt.

Hangosan kimondta a nevet. Már nem is érdekelte.

– Sajnálom – mondtam hidegen. – Nem megyek.

– Mindig ezt csinálod! – tört ki Julian, hangja visszhangzott a kagylóban. – Minden alkalommal, amikor a siker küszöbén állok, szabotálsz! Visszatartasz!

Lehunytam a szemem. Nyolc éven át ezek a szavak voltak a választott fegyvere. Te tartasz vissza. Valahányszor nem voltam hajlandó kiüríteni a 401k-s nyugdíj-megtakarításomat a tervei miatt, valahányszor arra kértem, hogy szerezzen egy igazi munkát, én voltam a gonosztevő, aki visszatartotta a zsenialitását.

De ma este megtört a varázslat. A szavak nem bűntudatot keltettek bennem. Szabadnak éreztem magam.

– Ma este nem jövök, Julian – ismételtem meg határozottan.

Élesen kifújta a levegőt, ami színtiszta rosszindulatból csengett. „Rendben. Ha úgy viselkedsz, mint egy önző ribanc, akkor ne is gyere haza ma este. Sőt, ne gyere vissza, amíg nem állsz készen arra, hogy eltartsd a férjedet.”

Körülnéztem Evelyn biztonságos irodájában. Megnéztem a hamisított dokumentumokat. Eleanorra néztem, aki vad büszkeséggel figyelt engem.

– Rendben – mondtam. És letettem a telefont.