Nem blokkoltam. Evelyn azt mondta, hagyjam, hogy üzenjen, és bizonyítékokat gyűjtsek a kibogozására.

Azon az estén nem mentem el Eleanorhoz. Evelyn azt tanácsolta, hogy Julian valahogyan talán megtalálja Eleanor címét a telefonom előzményei alapján, ezért bejelentkeztem egy névtelen, céges szállodába az O’Hare repülőtér közelében, azzal a készpénzzel, amit Eleanor ragaszkodott hozzá, hogy adjon. Egyedül ültem a merev hotelágy szélén, a szoba sötét volt, és a telefonom világító képernyőjét bámultam.

22:16-kor elkezdődtek az SMS-ek. Szörnyű hibát követsz el, Morgan.

22:19-kor: Fogalmad sincs, mit teszel tönkre. Tönkreteszed a jövőnket.

22:23-kor: Victor dühös. De azt mondja, hogy még mindig meg tudjuk oldani, ha holnap aláírod a papírokat. Csak hívj fel. Kérlek.

Lecreenshotoltam az üzeneteket, továbbítottam őket Evelynnek és a válóperes ügyvédnek, akivel kapcsolatba hozott, majd a telefont kijelzővel lefelé az éjjeliszekrényre tettem. Írásban elismerte a kapcsolatát Victorral. Elismerte, hogy papírokat kell aláírnia. A hurok egyre szorosabbra szorult a saját nyaka körül.

De ahogy hátradőltem a sötétben, a hotelszoba csendjét egy hirtelen, agresszív dörömbölés törte meg az ajtómon.

7. fejezet: A kibogozás

A szívem a torkomban vert. Hátraestem az ágyon, és a nehéz faajtót bámultam.

Puff. Puff. Puff.

„Morgan? Morgan, nyisd ki az ajtót!”

Nem Julian hangja volt. Egy női hang.

Az ajtó felé lopakodtam, és bekukucskáltam a kukucskálón. Evelyn Price volt az.

Elhúztam a reteszt, és kirántottam az ajtót. Evelyn gyorsan belépett, és bezárta maga mögött. Komor arcot vágott.

– Pakold össze a holmidat! – mondta azonnal. – Átszállítunk egy biztonságos menedékhelyre, amit használok.

„Mi a baj? Honnan tudtad, hogy ebben a szobában vagyok?” – kérdeztem remegő kézzel, miközben felkaptam a kabátomat.

– Nem én – mondta Evelyn komoran. – Megkértem egy kapcsolattartót a telefoncégnél, hogy kövesse nyomon a készüléked jelzését ebben a szektorban, és megvesztegettem az éjszakai felügyelőt. De Morgan, nem kapcsoltad ki az autód GPS-ét.

Üres tekintettel bámultam rá. „Az autóm?”

„Julian harminc perccel ezelőtt bejelentkezett a Subaru mobilalkalmazásába. Megjelenítette a járműved helyzetét a szálloda parkolójában. Éppen úton van ide, és nincs egyedül. A megfigyelőcsapatom látta, ahogy beszáll Victor Kessler terepjárójába az étterem előtt.”

Hideg és éles pánik öntötte el az ereimet. Julian és Victor vadásztak rám.

Épp akkor siklottunk ki a hátsó szervizliften, amikor egy fekete terepjáró hajtott be a szálloda bejáratához. A következő három napot Evelyn egyik munkatársának tulajdonában lévő ablaktalan pincelakásban töltöttem, minden hangra felugrálva, miközben a beindított jogi gépezet elkezdte összetörni Julian világát.

A negyedik napon Evelyn egy vastag dossziéval érkezett a rejtekhelyre. Leült velem szemben egy kis kártyaasztalhoz, kimerültnek, de diadalmasnak tűnt.

– Kész – mondta, miközben megnyitotta a dossziét.

„Mi történt?”

„A nyakláncot egy független elektronikai szakértő vizsgálta meg” – kezdte Evelyn. „Pontosan az, amire Arthur gyanakodott. Egy miniatűr Bluetooth nyomkövető jeladó, lítium óraelembe kötve. Victor Kessler hitelkártyájával vásárolták, és Julian e-mail címére postázták egy postafiókban. Megvannak a digitális számlák.”

Borzongtam, ahogy elképzeltem Juliant, ahogy a számítógépénél ül, és követi a kék pontomat, ahogy a képernyőjén mozog.

– De ez nem a legjobb az egészben – mosolygott Evelyn, ragadozó csillogással a szemében. – Az ügyvédjük felvette a kapcsolatot a Door megyei ingatlan-nyilvántartó céggel. Mi szolgáltattuk a törvényszéki bizonyítékokat a vételi szerződés hamisított aláírásáról. A ingatlan-nyilvántartó cég azonnal leállította a tranzakciót, és csalás miatt megjelölte az ügyet.

„Szóval, a házikó biztonságban van?” – kérdeztem, miközben a megkönnyebbülés könnyei szúrták a szemem.

„A házikó a tiéd. De Victor Kessler nem fog csendben elmenni. Amikor a földhivatal nem volt hajlandó bezárni, Victor rájött, hogy a terv kudarcot vallott. És Victor nem szeret pénzt veszíteni.”

Evelyn átcsúsztatott egy rendőrségi jegyzőkönyvet az asztalon.

„Tegnap este a chicagói rendőrség egy családi zavargás miatt riasztotta el a lakását. Julian felhívta őket. Azt állította, hogy Victor betört a lakásába, megtámadta, és követelte vissza a pénzét. Julian jelenleg kórházban van eltört állkapoccsal és két bordatöréssel.”

A rendőrségi jegyzőkönyvet bámultam. Semmi szánalmat nem éreztem. Semmit sem éreztem az iránt az ember iránt, aki megpróbálta eladni a lelkemet.

„Julian mindent elmondott a rendőrségnek, hogy védelmet kapjon Victortól” – folytatta Evelyn. „Bevallotta a hamisítást. Bevallotta a nyomkövető elhelyezését is. Azt állította, hogy Victor tervezte meg az egészet, és az életével fenyegette meg, ha nem engedelmeskedik.”

„Igaz?” – kérdeztem. „Victor megfenyegette őt?”

– Victor egy ragadozó – mondta Evelyn kifejezéstelenül. – De Julian készségesen részt vett benne. Akarta a jutalmat. Julian nem áldozat volt; bűntárs, aki egy még nagyobb cápával került a feje tetejére.

A következő hét a rendőrségi kihallgatások, vallomások és válóperes ügyvédekkel való találkozók homályába vészt. Julian megtévesztésének mértéke megdöbbentő volt. Nemcsak megpróbálta ellopni a házikót, hanem titokban három különböző hitelkártyát is felvett a nevemre, negyvenezer dollárnyi adósságot halmozva fel, hogy finanszírozza az „üzleteit” és fizessen Victornak a „mentorálásért”.

Egész felnőtt életemet azzal töltöttem, hogy Juliant a felszínen tartsam, feláldozva a saját békémet, a saját megtakarításaimat, a saját boldogságomat. Cserébe pedig ő átadott egy farkasnak.

Egy délután, egy hónappal a rémálom kezdete után, az új, biztonságos lakásomban ültem – egy kis, napsütötte műteremben az északi oldalon –, amikor egy boríték érkezett a postán.