– Korábban szövetségi csalásügyi nyomozó volt – magyarázta Arthur. – Az évek során utaltam neki néhány gyanús hagyatéki ügyet. Ha a férjed zaklat téged, ez nem csak egy családi vita. Ez megfigyelést, tervezést és valószínűleg pénzügyi megtévesztést is magában foglal. Evelyn pontosan tudni fogja, milyen lépéseket kell tennie a védelmed érdekében.

A fekete kártya komor fehér feliratát bámultam. „Tényleg azt hiszed, hogy magánnyomozóra van szükségem? Lehet, hogy Julian csak… paranoiás? Féltékeny?”

Arthur lenézett a tönkrement, hibás nyakláncra. „Valaki egy nyomkövetőt helyezett egy ajándékba, amit a férjed kétségbeesetten akart rávenni, hogy viselj. A normális, féltékeny férjek megnézik az SMS-eket, asszonyom. Nem vesznek katonai minőségű zaklatótechnikát. A férjed mostanában pénzzel? Vagy ingatlannal kapcsolatos nyomást gyakorolt ​​rád?”

Éreztem, ahogy kifut az arcomból a vér. „A nagymamám házikója Door megyében.”

Arthur lassan bólintott, arcán komor, megértéstől teli kifejezés suhant át. – Akkor egyetlen papírt sem írnék alá, és nem mennék haza, amíg nem beszéltél Evelyn Price-szel.

Arthur felajánlotta, hogy a nyakláncot bizonyítékként biztonságban tartja a boltja nehéz vas széfjében. Megköszöntem neki, szédült a fejem, és visszaléptem a fagyos chicagói szélbe.

Abban a pillanatban, hogy a bolt ajtaja becsukódott mögöttem, a telefonom hevesen rezegni kezdett a zsebemben.

Juliantól jött az üzenet. Hol vagy? Az irodádból hívtak. Azt mondták, hogy nem jelentél meg.

Hideg verejték öntött el a tarkómon. Remegő hüvelykujjakkal gépeltem vissza: Rosszul érzem magam. Elmentem a gyógyszertárba. Már indulok is.

Másodperceken belül megérkezett a válasza. Küldj egy képet a gyógyszertárról.

Elállt a lélegzetem. Julian nyolc év alatt egyszer sem kért fényképes bizonyítékot a tartózkodási helyemről. Egyre fokozta a hangját. Tudta, hogy valami nincs rendben.

Aztán három pont táncolt a képernyőn. Megjelent egy másik üzenet. És jobb, ha felveszed a nyakláncot.

Pánikba esve néztem fel, kétségbeesetten keresve egy kifogást, egy búvóhelyet. Az utca túloldalán, a bank előtti piros zónában, agresszívan parkolva, egy sötétszürke szedán állt.

A vezetőoldali ablak lassan leereszkedett.

A vezetőülésből egy zöld barettet viselő nő bámult rám, átható kék szemét az enyémbe szegezve.

Az idegen volt az a buszról. És integetve az autója felé indultam.

4. fejezet: Rebeka szelleme

Nem gondolkodtam, csak mozdultam. Átrohantam a forgalmas utcán, kikerülve egy dudáló taxit, és szinte a szürke szedán anyósülésének vetettem magam. A zárak kattanva kinyíltak, én pedig becsusszantam a bőrülésbe, és becsaptam az ajtót.

Az autóban intenzív szárított levendula és régi papír illata terjengett.

Az idős hölgy nem indította el azonnal a kocsit. Csak a sápadt, rémült arcomra nézett.

– Megtaláltad, ugye? – kérdezte halkan.

– Ki maga? – kérdeztem rekedtes hangon, a puszta rémület és a kétségbeesett megkönnyebbülés között ingadozva. – Honnan tudott a nyakláncról? Követ engem?

– Eleanor Whitcomb vagyok – mondta, hangja remegőbb volt, mint a buszon. – És azért követlek, mert szörnyű veszélyben vagy. Tudok a nyakláncról, Morgan, mert láttam már pontosan hozzá hasonlót.

Teljesen kiszáradt a szám. „Egy micsoda?”

Eleanor benyúlt egy kopott bőr kézitáskába, ami a konzolon állt, és elővett egy fényes, 5×7-es fényképet. Átadta nekem.

Egy gyönyörű, mosolygós, negyvenes évei elején járó nőt ábrázolt. Meleg barna szeme és szélfútta haja volt, egy fa mólón állt, mögötte egy békés kék tó. De a tekintetem elkerülte a mosolyát, és a mellkasára szegeződött.

A nyakában egy finom aranylánc lógott, ovális medállal, apró kövekkel körülvéve. Ugyanolyan volt, mint amit Juliantól kaptam.

– Ő a lányom – suttogta Eleanor, hangjának egyenletessége hirtelen, nyers bánattól rekedt. – Rebeccának hívták.

A fényképről Eleanor ráncos arcára néztem. „Tényleg?”

Eleanor lehunyta a szemét, egyetlen könnycsepp gördült a szeme sarkában lévő ráncok közé. „Rebecca négy éve meghalt.”

Émelyítő hideg öntött el. „Én… én nagyon sajnálom. Mi történt?”

Eleanor mély, remegő lélegzetet vett. „A férje mindenkinek azt mondta, hogy mániákussá vált, gondatlanul bánik a pénzzel. Magára vonta. Azt állította, hogy összezavarodott, hogy jogi dokumentumokat ír alá anélkül, hogy megértené őket. Mire rájöttem, mi is történik valójában zárt ajtók mögött, mire megpróbáltunk közbelépni… szinte minden vagyona, a megtakarításai, a családi otthona, már fedőcégekhez került.”

A mellkasomban érzett nyomás elviselhetetlenné vált. „Mi köze ennek Julianhoz? Mi köze ennek hozzám?”

Eleanor kinyitotta a szemét, és a benne lévő bánatot megkeményedett, kovácsolt acél váltotta fel.

– Mert Rebecca férje – mondta Eleanor lassan – egy Victor Kessler nevű férfi volt.

A név úgy csapódott belém, mint egy fizikai ütés. V. KESSLER. A név, ami Julian hívóazonosítóján szerepelt néhány órával ezelőtt. A telefonhívás, amitől Julian pánikba esett.

Az ujjaim megszorultak a fénykép körül, a széle megreccsent. „Victor Kessler? Julian ma reggel kapott egy hívást valakitől, akinek ilyen nevűnek hívták.”

Eleanor hosszan, nehézkesen kifújta a levegőt. – Akkor a nyomozómnak igaza volt.

„Miről is van szó? Mi történik?!” – szinte kiáltottam, miközben az autó falai mintha rám zuhantak volna.

Eleanor benyúlt a hátsó ülésre, és egy vastag barna mappát húzott az ölébe. Kinyitotta, és egy halom nyomtatott biztonsági kamerák által készített fénykép, pénzügyi nyilvántartás és Kft. bejegyzések másolatai tárultak fel.