Átadtam a helyem egy idős hölgynek a buszon. Mielőtt leszállt volna, hozzám hajolt, és ezt suttogta: „Amikor a férjed neked ad egy nyakláncot, tedd vízbe.” Aztán megkeményedett a tekintete. „És bármit is teszel, ne vedd fel!” Egy héttel később a férjem egy bársonydobozzal a kezében jött haza. Elmosolyodtam. Megköszöntem neki. És aznap éjjel ázni hagytam a nyakláncot egy pohár vízben. Reggelre a víz valami rémisztő dolgot tárt fel.

„Egy évvel Rebecca halála után felbéreltem egy magánnyomozót” – magyarázta Eleanor. „Tudtam, hogy Victor egy élősködő, de a rendőrség azt mondta, hogy az áthelyezések legálisak voltak. Éveket töltött azzal, hogy államok között költözködött, csődbe ment nőket, vitatott ingatlanügyleteket és szétzilált családokat hagyva maga után. Amikor a nyomozóm figyelmeztetett, hogy Victor visszatért Illinois-ba, követni kezdtem a nyomát.”

Eleanor elővett egy fényképet, és a kupac tetejére tette.

Juliant ábrázolta. Egy ismerős kávézó teraszán ült – alig három háztömbnyire volt a lakásunktól. Vele szemben, az asztalnál egy széles vállú férfi ült, hátrasimított sötét hajjal és szépen nyírt, agresszív szakállal. Egy papírhalom fölé hajoltak.

– Ő Victor – mondta Eleanor, és megkopogtatta a szakállas férfi arcát.

A fénykép időbélyegzővel volt ellátva. Tizenegy nappal ezelőtt készült.

„Amikor megtudtam, hogy Victor megbeszéléseket folytat egy kétségbeesett, szegény férfival, akinek a felesége történetesen egy igen értékes, tehermentes vízparti ingatlan tulajdonosa Wisconsinban… elkezdtem nagyon odafigyelni rád, Morgan.”

Lenéztem a dokumentumokra, a valóságom darabokra hullott. A férfi, aki mellett aludtam. A férfi, akit szerettem. Összeesküdött egy ismert szélhámossal.

– Miért nem mondtad el egyszerűen a buszon? – kérdeztem, miközben végre könnyek szöktek a szempilláimra. – Miért a találós kérdés?

– Mert ha odamentem volna hozzád, és azt mondtam volna, hogy a férjed el akarja lopni az örökségedet, azt hitted volna, hogy őrült vagyok, és meg is mondtad volna neki – mondta Eleanor gyengéden. – Bizonyítékot kellett volna találnod. Fel kellett volna ébredned. És nem lehettem biztos benne, hogy figyeli-e a telefonodat.

„De honnan tudtad, hogy nekem fogja adni a nyakláncot?”

Eleanor lapozott egy másik fényképre. A fényképen Victor Kessler egy elektronikai boltból lép ki, kezében egy kis sötétkék bársonydobozzal.

„A kép kedden készült. Megtudtuk, hogy több egyforma, kivájt medált rendelt egy külföldi beszállítótól. Ezekkel figyelte az áldozatai hollétét, hogy pontosan tudja, mikor vannak munkahelyen, mikor a bankban, vagy mikor egy ügyvéddel. Gyanítottam, hogy Juliannak adott egyet, hogy használja rajtad.”

Eleanor a középkonzol fölé hajolt, és megragadta remegő kezeimet. „Figyelmeztettelek, mert nem tudtam megmenteni a lányomat, Morgant. De Istenre esküszöm, nem fogom hagyni, hogy tönkretegyen még egy nőt.”

Lenéztem Rebecca fotójára. A mosolya olyan meleg volt, teljesen gyanakvásmentes. Úgy nézett ki, mint aki azt hiszi, hogy biztonságban van a saját otthonában. Én is pontosan ugyanilyen arckifejezéssel néztem ki régebben.

– Miért pont víz? – suttogtam.

„Rebecca talált egy hasonló medált Victor holmijai között. Véletlenül a fürdőszobai mosogatóba ütötte, és egy pocsolyában hagyta. Az olcsó tok tönkrement, és megmutatta nekem. Akkor még nem tudtuk, mi a csorba. Csak évekkel később jöttem rá.”

Egy hosszú pillanatig csak a szedán fűtésének zümmögése és a saját zihálásom hallatszott.

„Mi történt Rebeccával?” – kérdeztem, rettegve a választól. „Victor… megölte őt?”

Eleanor arca ellágyult, és kínzó fájdalommal telt meg. „Súlyos, gyorsan lezajló neurológiai betegség alakult ki nála. A halál hivatalos oka orvosi ok volt. Nincs kétségtelen bizonyítékom arra, hogy Victor okozta volna. De elkülönítette, gázlángokkal oltotta, amíg azt hitte, hogy megőrül, és amikor a legnagyobb szüksége volt rá, kiürítette a számláit, és egy állami intézményben hagyta meghalni.”

Nem kaptam levegőt. Egy szörnyeteg tanítványához mentem feleségül.

– Figyelj rám jól! – mondta Eleanor, és még erősebben szorította a kezeimet. – Julian és Victor a tervük utolsó szakaszához közelednek. Célpont van a hátadon. Azonnal meg kell védened magad.

„Mit tegyek?” – zokogtam.

– Először is – mondta Eleanor, és a sebességváltó kar felé nyúlt –, elmegyünk Evelyn Price-hoz.

Döbbenten bámultam rá. – Az ékszerész, Arthur nyomozó, akit az előbb ajánlottam?

Eleanor halvány, szomorú mosolyt villantott. „Arthur egy nagyon régi barátom. Tudta, hogy követtelek, és próbáltam biztonságos pillanatot találni a közbelépésre. Várt rád.”

A buszos találkozás nem a véletlen műve volt. Az ékszerész sem a véletlen műve. Egy olyan háború kellős közepén ragadtam, amiről azt sem tudtam, hogy dúl.

Ahogy Eleanor beállt a forgalomba a szedánnal, a telefonom újra rezegni kezdett.

Julian

Ma este korábban érek haza. Beszélnünk kell. Ne várass meg.

A képernyőt bámultam, a szavakból csöpögött a burkolt fenyegetés. Teljesen Julian célkeresztjében voltam. És ha ma este hazamegyek, nem vagyok benne biztos, hogy valaha is elmegyek.

5. fejezet: A kovácsolt élet

Délre már Evelyn Price felhőkarcoló irodájában ültem, ahonnan kilátás nyílt a Michigan-tó szürke, kavargó vizére.

Evelyn egy tekintélyt parancsoló nő volt, ötvenes évei elején. Méretre szabott, szénszürke kosztümöt viselt, éles, ezüstös szemei ​​egy műtétre készülő sebész nyugodt távolságtartásával vizsgáltak. Nem közhelyeket osztott meg; tényekkel állt elő.

Gyorsan átnézte a fényképeket és a megfigyelési naplókat, amiket Eleanor hozott. Aztán összefonta a kezét az üvegasztalon, és rám szegezte a tekintetét.

„Morgan, mielőtt továbbmennénk, válaszolnod kell egy kérdésre, és teljesen biztosnak kell lenned a válaszban.”

– Rendben – mondtam alig hallható suttogással.

„Aláírt mostanában bármilyen jogi dokumentumot a nagymamája Door megyei házikójával kapcsolatban? Okiratot, átruházást, meghatalmazást?”

„Nem. Soha. Julian tucatszor kért meg, hogy adjam el, de én mindig visszautasítottam.”

„Átadott Juliannak a jogosítványod, a születési anyakönyvi kivonatod vagy a társadalombiztosítási kártyád másolatát az elmúlt hónapban?”