Arthur széldzsekiben állt ott, egyik kezével a kulcstartót szorongatva. Vele szemben egy sötétkék kosztümös nő állt, kezében esernyővel. Nem Chloe ügyvédje. Fiatalabb. Élesebb arcú. Nem volt kézitáskája.

Futár, gondoltam.

Mondott valamit, amit az eső miatt nem hallottam. Apám olyan erősen rázta a fejét, hogy még távolról is látszott rajta a pánik.

Aztán kinyitotta a szekrényt.

„Szövetségi ügynökök!” – kiáltotta Reed. „Lépjenek el a szekrénytől!”

Minden egyszerre romlott el.

A nő elhajította az esernyőt és a móló felé rohant. Apám hátratántorodott, és megpróbálta becsapni a szekrényt, mint egy gyerek, aki eltakarja a rendetlenséget. Reed csapata simán szétvált – ketten a nő után, ketten Arthur felé, az egyik pedig szélesen a móló felé rohant.

Először apámhoz értem.

„Mozogj!” – mondtam.

Az arca kísértetfehér volt. Eső csorgott a szemöldökébe. – Harper, figyelj rám!

“Mozog.”

„Azt mondta, hogy ez legális leleplező anyag. Vance azt mondta, ha rossz emberekhez kerül, Chloe soha…”

“Mozog.”

– Megpróbálom megvédeni a húgodat.

Ennyi volt. Valami forró végre áttört a hidegen.

„Azokat véded, akik eladták az országot” – mondtam. „Megint.”

Kinyílt a szája. Mögötte Reed ügynökei lerázták a nőt a dokk kapujánál. A nő keményen a járdára csapódott, az egyik cipője egy pocsolyába gurult. A kezében lévő műholdas telefon a betonnak csapódott és megrepedt.

Reed teljesen kirántotta a szekrényt.

Belül egy vízálló, keményhéjú tok, egy sárga irattartó boríték, tetején pedig egy lezárt, fekete gépelt betűkkel feliratozott mappa állt:

HARPER BENNETT

Egy pillanatra az eső, a kiabálás, a kikötő – minden erre a mappára szűkült.

– Mindent zsákba kell pakolni! – parancsolta Reed.

Mielőtt megállíthatott volna, benyúltam, és először a mappát vettem el.

Belül nyomtatott anyagok voltak.

Fotók rólam a LAX-en.

Egy állókép a repülőgépről, amelyen 34E-ben látszom.

Elmosódott kép a kezemben tartott fekete telefonomról a kapuablak közelében.

Gépelt jegyzetek csípődtek mögöttük.

Valószínűleg magasabb szintű biztonsági szinttel rendelkezik, mint amennyit nyilvánosan közöltek.
Lehetséges előny a családi dinamika révén.
Ha veszélybe kerül, terjeszteni kell a narratívát: személyes bosszú indult el egy fedélzeti családi vita után.

Egy másik oldal.

Médiaszivárgás-tervezet vázlata.

Egy tehetős rokonai nyilvánosan megalázott kereskedelmi utas később be nem jelentett katonai tekintélyt kihasználva szabotálja védelmi vállalkozó sógorát.

Ajkaim szétnyíltak, de hang nem jött ki a torkomon.

Reed elvette tőlem a lapokat, és gyorsan átfutotta őket. „Épített egy tartalék keretet.”

“Igen.”

A vízálló tok felpattant.

Belül volt a meghajtó. Matt fekete. Jelöletlen. Mellette egy második telefon és egy összehajtogatott lap, tele kézzel írott időbeosztással. Az egyik sort kétszer bekarikázták.

Ha 06:00 EST-ig nem áll rendelkezésre biztonságos csatorna, engelyezze a naplókapcsolatot.

Reed káromkodott. „Nem csak adatokat árult. Sajtócímlapot is épített arra az esetre, ha lebukna.”

Ránéztem az apámra.

Abbahagyta a küzdelmet az őt fogva tartó ügynökkel. Az eső sötétre áztatta a széldzsekijét. A Reed kezében lévő mappára meredt, majd rám, és abban a pillanatban láttam, hogy megértette, nincs több olyan verziója az eseményeknek, amelyben félreértésnek nevezhetné az egészet.

– Erről a részről nem tudtam – mondta halkan.

Hittem neki.

Én sem törődtem vele.

– Eleget tudtál – mondtam.

A nő, akit elfogtak, most már talpon volt, megbilincselték, haja az arcába tapadt. Reed ellenőrizte az igazolványát, majd átnyújtotta.

„Vállalati közvetítő” – mondta. „Szerződéses futár. Az egyik fiktív vállalathoz kötődik.”

Apám betegnek látszott.

– Artúr – mondtam.

Felemelte a fejét.

„Elfogadtál pénzt Vance-től és Chloe-tól?”

Eső csorgott az arcán. Lehunyta a szemét. – Konzultációs díj volt.

„Nem ezt kérdeztem.”

A hallgatása felelt helyette.

Elfordultam és kinéztem a kikötőre. Hajófények remegtek a fekete vízen. Valahol a mólón egy felhúzókötél ritmikusan csapódott egy árbocnak, vékonyan és fényesen az esőben.

Reed átnyújtotta nekem az időbeosztást. „Van még több is.”

Egyszer olvastam.

Aztán megint.

A meghajtó nem csak egy biztonsági mentési gyorsítótár volt.

Emellett egy második, automatikusan nyilvánosságra hozott archívumkészletet is tartalmazott – meghamisított e-maileket, hamisított utazási engedélyeket, mesterségesen létrehozott bizonyítékokat, amelyek azt a látszatot keltették, hogy minősített hozzáférést használtam fel egy személyes sérelmem rendezésére.

Vance nem csupán az ország elárulását tervezte.

Egy olyan verziót épített fel belőlem, aminek vele együtt kellett meghalnia.

9. rész

A meghajtó klónozása negyvenhét percig tartott, és további hat percig, mire megnyílt, miután a megfelelő helyszínelő csapat a kezébe került.

Addigra már visszaértünk a bázisra, egy biztonságos laborba, ami meleg áramkörök, állott kávé és a folyamatosan működő légkondicionáló fémes szagát árasztotta. Éjfél elmúlt. Senki sem említette az időpontot. A szoba a monitor fényétől és az állapotjelző LED-ek egyenletes pulzálásától világított.

Morales a fő terminálnál állt. Reed kabát nélkül, feltűrt ujjal a pultnak támaszkodott. Én mögöttük álltam, miközben a visszaszerzett autóút tartalma képernyőről képernyőre kibontakozott.

Az első archívum pontosan olyan volt, amire számítottunk.

Fizetési útvonalak.

Sebezhetőségi térképek.

Vevőirányítás.

Titkosított levelezés.

A második archívum csúnyább volt.

Vance olyan teljes vészhelyzeti narratívát állított össze, hogy lenyűgözött volna, ha nem nekem címezték volna. Megváltoztatott útleírások, amelyek azt a látszatot keltették, hogy azért foglaltam le azt a kereskedelmi járatot, mert már tudtam a szerződéséről. Hamis belső feljegyzések, amelyek azt sugallják, hogy hetekkel korábban, a hivatalos csatornákon kívül jelentettem a cégét. Egy névtelen levél tervezete egy védelmi újságírónak, amelyben azzal vádolnak, hogy visszaéltem a katonai hatalommal. Több tucatnyi összeállított töredék, amelyek egyetlen tiszta történet eladására szolgáltak: